Biográfia
Dr. Bíró Gyula magyar pszichológus (klinikai szakpszichológus) és pszichiáter, valamint a Neuro-lingvisztikus Programozás (NLP) hazai képviselője. A Magyar Hipnózis Egysület (MHE) kiképző hipnoterapeutája és egyetemi oktató is (jelenleg a Károli BTK-n). A magyarországi szakmai tevékenységen kívül az európai Neuro-Lingvisztikus Pszichoterápiás Egyesület vezetőségi tagja, főtitkár-helyettese, német M. H. Erickson Társaság és az USA-beli Erickson Foundation magyarországi kapcsolattartója.
Mint gyakorló terapeuta szakterülete a krízishelyzetek kezelése, annak számtalan ágazatával: trauma átélése, munkahely elvesztése, gyász, válás, fóbiák, szorongás, stressz, feszült hangulat, önképzavar, családi problémák, házassági problémák, párkapcsolati problémák, kommunikációs problémák. Valamint foglalkozik még készségfejlesztéssel, kreativitásfejlesztéssel, személyiségfejlesztéssel és vezetői képességek fejlesztésével is.
Diplomáját az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetemen szerezte 1978-ban pszichológusként.
Interjú
Szabó Kristóf: Először is, köszönöm, hogy fogadsz és időt szánsz rám! Az első kérdésem szakmai jellegű lesz: Mi vonzott a pszichológusi pályára? Miért választottad ezt a pályát és mikor tudatosult Benned, hogy ez a Te utad?
Dr. Bíró Gyula: Mindez harmadikos gimnazista korom környékén történt, amikor is volt egy fél év pszichológiánk – nem ma volt – de már előtte is.., Egyrészt az motivált,, hogy nagyon keveseket vettek fel abban az időben, tizenvalahány főt. Országosan. Papíron tízet, de a valóságban 14-et vettek fel felvételivel, és még ugyanennyit „egyéb kapcsolatok révén”. Egyfelől. Másfelől az is motivált, hogy ez egy nagyon elegáns szellemi műhely. Engem abban az időben és utána sokáig a pénz, az nem különösen érdekelt; de szinte senkit se: aki pénzt akar keresni, az nem jó elvtárs! 2000 Forinttal kezdtem el dolgozni Lipóton, 1978.július elsejével, Bagdy Emőke hívására. Tehát, ez az intellektualitás, valamint az, hogy középiskolás koromban kollégista voltam. Ott ugye a fiatal srácok nagyon nagy hatással voltak egymásra, voltak indulatok, volt feszültség, volt egymás formálása, rivalizálás és ez alkalmat adott a szociálpszichológiai, csoportdinamikai tudás bővülésére. Ez egyébként a Kecskeméti Piarista Gimnázium volt. Egy ilyen közeg kellett hozzá. Már abban az időben is kérdőíves felméréseket végeztem az osztályban. Az egyik jó barátom figyelmeztetett a pszichológia veszélyeire, ezt mondta egész pontosan: „Aki a kútba néz, arra a kút is visszanéz.”. Hát, igaza van!
Aztán eldöntöttem, hogy erre szeretnék orientálódni, hát elkezdtem készülni: voltak egyetemi előkészítő tanfolyamok: biológiából és pszichológiából. Pszichológiából is volt ám vizsga, akkoriban azonban nem volt még Atkinson kötet, de volt Kardos Lajos, Tanulás és motiváció, Emlékezés – tehát volt bőven. Volt alkalmassági vizsgálat is. Akkoriban nem fordult elő, hogy pszichotikusok jó intellektussal bekerüljenek. Borderline-nal, egyébbel, pszichopatákról nem is beszélve… Ez manapság elkerülhetetlen, ez a tömegképzés velejárója.
SzK: Ha jól tudom, klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeutai végzettséged is van. Mesélnél erről, kérlek?
BGY: Klinikai pszichológusi diplomát és pszichoterapeutai végzettséget szereztem, nemzetközi pszichoterapeutai képesítést, azt a bizonyos European Certificate for Psychoteraphy-t, amit 45 év alatt nem nagyon lehet megszerezni, mert olyannyira sok minden kell hozzá: annyi sok száz óra (6-700 óra) módszer specifikus munkaóra 47 ilyen pszichológus-pszichiáter van Magyarországon, az átlag életkoruk hatvan felett van. A klinikai pszichológia a legérdekesebb és a legkidolgozottabb tudományág: abból ered a pszichoterápia maga és sok-sok iskola is. A pedagógiai pszichológia is egészen kidolgozott, a munkapszichológia meg most kezd kidolgozódni, az ún. Management Psychologye (üzem/szervezet pszichológia) németeknél kezd kibontakozni, nagy erőkkel. Ez náluk megy is, hiszen jó a munkamorál.
A végzettségről: fontos az élethosszig való tanulás! Mindig nevetek azokon, akik azt mondják, „Én elvégeztem a pszichológiát!”. Meg azokon, akik irigykednek a társaságban, ha azt hallják, hogy valaki pszichológus, és azt mondják, „Ha érdekes, majd én is elvégzem!”. Hát egyrészt azért, mert nehéz, legalábbis régen nehéz volt elvégezni. Régen bekerülni sem volt könnyű. Most nagyobb a kapu, többen jönnek.
SzK: Mesélnél az NLP-vel (Neuro-lingvisztikus Programozás) való kapcsolatodról?
BGY: Hogy hogyan kerültem bele a Neuro-lingvisztikus Programozásba, vagy az NLPT-be, ami a Neuro-Ningvisztikai pszichoterápia… Először tanáraim révén a Milton Ericson Alapítvánnyal kerültem kapcsolatba. Itthon más neves szakemberekkel tanultam csoportdinamikát, autogén tréninget, csoportterápiát, csoportanalízist, pszchichodrámát; aztán Bányai Évával és Mészáros Istvánnal hipnózist kezdtünk tanulni. Elindult egy belső munka: előbb megalakítottuk a Hipnózis Munkacsoportot, aztán ebből a Hipnózis Egyesületet, ahol 1984 óta vagyok kiképző hipnoterapeuta. 1985-től a mai Róbert Kórházban kezdtem dolgozni Buda Bélával. Ismerős?
SzK: Ó, igen!
BGY: Na igen, elég nagy tudós! Nagyon sok könyvet írt. Ő igazi nagy, nemzetközi ismertségű csoportterapeuta, szociál- és családpszichológus. 14 nyelven olvasott és 6 nyelven volt előadásképes. És én hallottam is mind a hat nyelven is beszélni! Ő általa ismertem meg a Milton Ericson Alapítvány elnökét, Jeff Zeigot. Pár évre rá, Heidelbergben részt vettem Buda kérésére a M. Ericson Alapítvány Első Kongresszusán. Itt sok fontos emberrel ismerkedtem meg, mint például T. Stahllal, az NLP útján is ő indított el. Ez 1989.ősze volt. Én lettem az első, aki kiképződött NLP-ből. 95-ben nekem nagyon nagy élmény volt a Második Ericson Kongresszus: Hat ével korábban csak néztem Rossit, Watzlawickot, Hellingert (családállítás) messziről a többiekkel, most ott ültem köztük, mint előadó. Hatalmas élmény volt! Ők hatvan felett voltak, én meg 43…
SzK: A hipnózist mennyire alkalmazod terápiák során? Van, aki kifejezetten emiatt keres meg?
BGY: Persze! Nyilván, nem ezt a „hú-hú, hókusz-pókusz” hipnózist. A módosult tudatállapotot igen. Minden terápiás irányzat használja ezt. A Bányai-féle aktív-éber hipnózis és ergométer használatával nagyon fontos feladatot végeztünk: egy volt olimpikonon alkalmaztuk az eszközzel való terápiát, aki ezután Olimpiát nyert. 1988-ban, Szöulban. Annyira bevált a módszer, hogy utána hetente végeztettek vele doppingtesztet. Azt hitték, attól ilyen jó! De nem: ő volt az első „coanchingos olimpikon”. Aztán sorra jöttek kisebb-nagyobb sportolók. Háromszoros olimpiai bajnokok…
SzK: Jó szívvel gondolsz vissza egyetemi éveidre?
BGY: Persze. Életem legszebb évei voltak. Meg utána is jó volt… meg most se kutya! Sok a flow-élményem van! De ettől gyorsan száll az idő.
SzK: Mit tanácsolnál, javasolnál pályakezdő vagy még tanulmányaikat végző pszichológusoknak?
BGY: Azt, hogy jöjjenek saját élménybe! Szupervízió, ilyenek. Amit tanulnak, próbálják ki! Nem betegeken, hanem „normál neurotikusokon, mint mi.”. Meg life-long learning legyen!
Tudjanak nyelvet: angolt mindenképp, az kell nagyon, de utazzanak is ki Angliába, Amerikába. A német is fontos is Közép-Európában, hiszen az osztrákok, németek vannak közel. Aztán a francia is jöhet, azzal is lehet érvényesülni.
SzK: Mi a véleményed a mai pszichológusképzésről?
BGY: Na mármost, nem elég elvégezni, folyamatosan képzésben kell lenni: ha valaki elvégzi az egyetemet, azzal az égvilágon semmire se megy. Ha megcsinálja a szakvizsgáit – pl. klinikai, munka-szervezet, tanácsadói,stb.-, akkor már elkezdhet dolgozni. Ez azért is van, mert osztott a képzés. Ez egyedül az egyetemeknek jó, mert így az ember fia sokkal többet fizet. Nem is az MA hozza a jó pénzt, hanem a BA-sok. ugyanis nekik csak a harmadukat veszik fel mesterre (országosan). A többi mit csinál? Mindenféle tudás, tapasztalat nélkül kikerül az utcára és próbál elhelyezkedni, vagy megpróbálja befejezni az egyetemet. Kapnak egy ilyen –vicces- papírt, hogy „viselkedéselemző”, amit egyrészt senki se ért, másrészt semmire se jó. Azzal nem lehet elhelyezkedni. Elmennek ilyen tréninget (coaching) tanulni, vagy taxisnak, vagy valamit. Tehát ilyen fél-művelt emberek lesznek belőlük nagyrészt, akik „öregbítik szakmánk jó hírnevét”, ahogy Bagdy Emőke szokta mondani. Tehát mondják a hülyeséget fel és alá, és arra hivatkoztak, hogy azt nálunk tanulták az egyetemen. Ha meg valaki későn érő típus, és mondjuk, egy évvel később érne be, azt végképp nem veszik fel Masterre.
SzK: Oktatóként milyen kihívásokkal kell megküzdened?
BGY: Ahogy kedves kollégám mondta, „Most is ott van a 120 hallgató között az a 20 okos, csak nehéz őket kiválasztani!” Ez az én bajom is oktatóként. Gyakran úgy állok az előadóteremben, szemben velem a 200 hallgató és azt érzem, hogy én vagyok a leglelkesebb. Ezt nem szeretem. Meg nem jó húsz meg harminc szakdolgozatot olvasni. Nem vagyunk elegen.
SzK: És pályakezdőként milyen nehézségekkel kellett megküzdened?
BGY: Azzal, hogyha ott vagy a sor elején, azt a közeg nem mindig fogadja el, és húznának vissza, hogy „Túl fiatal vagy még, mit keresel ott?! Ott van a tojáshéj a seggeden!”. De törekedtem jó kapcsolatra mindenkivel, így végül engedtek csinálni a dolgaimat.
SzK: Szakmai pályád mely sikerére/ kutatására vagy a legbüszkébb?
BGY: Az Olimpiai érmekre, persze! Meg jó néhány terápia. Olyan hipnózisok vannak, hogy öröm nézni!
SzK: Milyen a kapcsolatod a hazai vagy a külföldi pszichológusokkal?
BGY: Nagyon jó a viszonyom többükkel! Bagdy Emőke annak idején még az elhelyezkedésemben is segített, azóta is nagyon jóban vagyunk. Pléh Csaba professzor úr, szintén oktatóm volt, vele is jó a kapcsolatom. Majd mesélek is, ha befejeztük! Mérő László, Peter Schütz-el – aki egyébként Sigmund Freud ükunokája és az őséhez hasonló részletességgel kidolgozott iskola egyik nagy alakja, az NLPT (Neuro-Ningvisztikai pszichoterápia) – is közeli a kapcsolatom. Vele most is azon dolgozunk, hogy legyen az NLPT itthon is elfogadott, egzakt pszichoterápiai módszer. Jeff Zeiggal, a Milton Ericson Alapítvány elnökével szintén. Bányai Évával (aktív-éber hipnózis) szintúgy.
SzK: Szerinted milyen kvalifikációk fontosak egy jó pszichológusnál? Miről ismerszik meg a jó szakember?
BGY: Flexibilitás, kreativitás, megküzdés…humor! Aki olyan komoly, hogy magával se hajlandó szóba állni, vagy ilyen „búbánatos fasz” na, az nem szerencsés! Nem jó ez a tragédiában való gondolkozás!
SzK: Az utolsó kérdésem pedig, hogy van -e példaképed? Ha igen ki?
BGY: Példaképem? Persze, hogy van, több is! Rossi, Watzlawick… Buda Béla is ilyen példakép volt. Bagdy is!
SzK: Végezetül még egyszer köszönöm, hogy fogadni tudtál!