Szakmai interjú
Interjúkészítő(kérdező): Csermák Katinka
Interjúalany: Dr. Géczy Anna
Mikor és ilyen személyes élmények hatására kezdett el a pszichológiával foglalkozni?
Két hatást is kiemelnék, ugyanis úgy vélem ezek együttese vezetett a pszichológiai elköteleződésemhez. A fiatalkoromra visszavezethető indíttatás, édesapámhoz és az ő az ő családjához köthető. Több rokonom, felmenőm is pedagógusi pályán dolgozott, illetve református lelkészként. Így a segítő irányultság és a lélekkel foglalkozó mentalitás elég korán beépült az én szemléletembe is. A másik jelentős szempont a gimnáziumi élményeimhez köthetőek. Eleinte rám a természettudományos beállítottság volt jellemző, kémia-tagozaton tanultam és sokáig vegyészmérnöknek készültem. A változás harmadikos gimnazista koromban következett be, amikor az Eötvös Lóránd Tudományegyetem által szervezett nemzetközi összehasonlító szorongással kapcsolatos pszichológiai kutatás keretén belül volt alkalmam megismerni azokat az akkor még fiatal pszichológus-hallgatókat, akik később az egyetemen oktatóim is lettek. A tőlük hallott információk nagyon tetszettek, és úgy éreztem ebben az irányban kell nekem is gondolkodnom.
Ez a döntés milyen módon befolyásolta az Ön akkori életét?
A természettudományos érdeklődéstől kezdtem elhatárolódni akkoriban. Ehhez hozzájárult az is, hogy a természettudományos csoportokban, ahol én is tevékenykedtem főleg fiúk voltak, akik teljesítményétől én jelentősen lemaradtam. Úgy éreztem nem vagyok elég jó, és bizonytalan voltam. A pszichológiával való megismerkedésem tehát egy ilyen időszakban jött, amikor úgy éreztem, nem lehetek sikeres abban amivel foglalkozni szeretnék. A pszichológia viszont testhezálló lehetőségnek tűnt, mind a segítő, mint a kutatási irány megfogott. Így az emelletti döntés úgy vélem az egyik legjobb döntésem volt életem során.
Hol végezte az egyetemi pszichológia szakot és milyen élményei vannak ezzel kapcsolatban?
Akkoriban még csak Budapesten és Debrecenben volt pszichológus képzés. Én végül Budapesten az ELTE – akkor még – osztatlan pszichológia képzésében vettem részt 1978 és 1983 között. Az akkor végzett ifjú kutatók lettek az oktatóim, és a velük, illetve a képzéssel kapcsolatos élményeim nagyon inspirálóak voltak. Mind a szakmai fejlődési lehetőség és a kapcsolatok kiépítése teljesen máshogy működött mint a mai oktatásban. A pszichológiaképzés olyan alaptudást nyújtott, amely a későbbiekben nagyon hasznos volt, akár a későbbi képzések, akár a gyakorlati tevékenység során.
Az egyetem alatt milyen tapasztalatokat szerzett? Milyen volt az egyetemi élet?
Akkoriban még csak 20-an voltunk egy évfolyamon, és a Pszichológiai Tanszék – akkoriban még nem volt Intézet jellege – sokkal családiasabban működött. A kis létszámú csoportok lehetőséget biztosítottak a tanáraink megismeréséhez, és sokkal személyesebb jellege volt az oktatásnak. Nagy előnyünk is volt ezzel, hogy mindenki ismert mindenkit, és mint élmény is nagyszerű volt. Éppen ezért rengeteget köszönhetek az akkor megismert oktatóimnak. Mi már nem, vagy nehezebben tudjuk ugyanazt adni a hallgatóknak, mint amit anno mi kaptunk a tanárainktól személyes inspirációban és a folyamatos kapcsolattartásban.
Kik ösztönözték a szakmán belül? Tudna említeni olyan tanárokat, akik meghatározóak voltak az Ön számára?
Nagyon sok jelentős személyiség volt, akik segítettek nekem, akár közvetlenül, akár az oktatás által. Meghatározó személyiség volt Pléh Csaba és Oláh Attila. Ez a személyes jellegű tanár-diák kapcsolat a tanulmányokban is hasznosítódott. Több egyetemi kutatás során, a mostani műhelymunkákhoz hasonló munkákban, pályázatokban segítségünkre voltak. Továbbá inspirálóan hatott rám Zétényi Tamás, aki az általános lélektant oktatta és Barkóczi Ilona, aki egy fantasztikus személyiség volt. A képzés akkor még a piaristák volt intézményében, a pesti Barnabás utcában volt. Bölcs-bagoly étterem, ahol esténként a Putnoki Jenő – aki sajnos már elhunyt – és a Barkóczi Ilona fogadták a hallgatókat. Így tehát a tanár-diák viszony személyes jellege megengedte, hogy beszélgessünk velük, együtt borozzunk, és amellett, hogy ezek az események hatalmas élményt nyújtottak, a szakmai tapasztalatok megismerését is lehetővé tették.
Meg kell még említetem Kulcsár Zsuzsát, aki a kutatási tevékenységem alakulásában volt meghatározó személyiség. Az ő tanszéki kutatásaiba becsatlakozva sikerült a későbbiekben is használható kutatásokhoz szükséges kompetenciákat elsajátítanom. A matematikai statisztikát oktató Vargha András is fontos szerepet játszott az én tanulmányaimban. Az akkoriban megtanultak, az elsajátított alapok miatt a későbbiekben nem volt sok gondom a statisztika elvégzésével egy kutatás során, de amikor a kandidátusi disszertációm készült, a statisztika véglegesítésében sok segítséget
Nagyon kellemes emlékeim vannak, és úgy érzem sokat kaptam, mind emberileg, mind szakmailag. Egy kicsit sajnálom is, hogy a jelenlegi oktatásban elhanyagolt tényezővé vált a tanárok és diákok közötti személyes kapcsolat, amely pedig nagyon hasznos lehetne.
Az egyetem után hogyan alakult a szakmai pályája?
Az egyetem után volt egy nagy váltás az életemben. Ahogy már említettem több tanszéki kutatásban vettem részt Kulcsár Zsuzsa irányítása alatt. Elvileg úgy volt, hogy én az egyetemen maradok, mint kutató és az aktuális kutatások továbbfejlesztésén dolgozom. Azonban az egyetem utolsó évében volt egy szakmai gyakorlat, amely kereteiben a Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájára kerültem. Itt megismerkedtem a Mórotz Kenézzel és Tringer Lászlóval, akik akkor valami fantasztikus dolgot csináltak. Ez a 80-as évek középen volt, és a kognitív viselkedésterápia magyarországi honosításán dolgoztak. Ez a terület engem teljesen elvarázsolt és a kutatási irány helyett a klinikum felé indultam el. Ekkor a Pszichiátriai Klinikán töltött gyakorlat alatt készült egy TDK munkám, így a Mórotz Kenéz és a Tringer Lászlóval való személyes kapcsolatom megszilárdult. Ezután, tehát 1983-ban a Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján kezdtem el dolgozni.
A kognitív viselkedésterápia mely aspektusa fogta meg Önt, és milyen jellegű munkát végzett ott a Klinikán?
A kognitív viselkedésterápia kutatásába és fejlesztésébe kapcsolódtam be. A terápiás módszer mögött álló jól operacionalizálható elmélet ragadott meg és, hogy mindez a gyakorlati munkában nagy hatékonysággal használható. A munkám során leginkább a pszichoterápia és a pszichodiagnosztika oktatásával, kutatásával foglalkoztam. Az ott eltöltött 24 év alatt pedig a továbbképzés és a gyakorlati munkám fejlesztése is elsődleges céljaim voltak.
Ezután/eközben milyen képzéseken vett részt, milyen szakmai kompetenciákat sajátított el?
A munkahelyem támogatásával, a munka mellett sikerült elvégeznem az Orvostovábbképző Intézet klinikai szakképzését (1985-1987), majd a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pszichoterapeuta képzését (1988-1991). Ezután pedig több hozzám közelálló és a munkám során hasznosítható módszerspecifikus képzést sajátítottam el, többek között a hipnózis, a csoportterápia, az autogén tréning technikáit és ’94 óta magatartásterapeuta végzettséggel is rendelkezem. Bár anyagilag megterhelő volt, úgy vélem szükséges volt ezen lépcsőfokok megtétele, hogy elérjem azt, ahol most tartok.
Milyen további szakmai és személyes jellegű lépések vezettek el mostanáig?
A munkahely váltása egy fontos döntés volt az én életemben. Mivel viszonylag későn szültem, és a klinikai munkámmal nehezen összeegyeztethető volt a gyermeknevelés, egy jó időben érkezett ajánlat volt az új lehetőség. A gyermekem egy hetet járt óvodába, aztán két hetet otthon volt, és emellett a klinikai munkavégzésem szinte ellehetetlenedett, ugyanis ez elkezdett csoportmunka, a kliensek nyomon követése nehézkessé vált. Ekkor jött 2005-ben, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől a felkérés, hogy oktatóként fogadnának. A klinikai pszichológiai szakirányban végzendő feladatokat pedig, úgy véltem könnyebben tudom menedzselni a gyermeknevelés mellett. Életem egyik legjobb döntése volt ez a váltás, mivel az oktatói tevékenység is fontos volt számomra, és a munka-család dilemmát is veszteségmentesen tudtam kezelni. Az oktatásban tapasztaltam nagy változást, ugyanis míg az orvostanhallgatók többségének a pszichológia csak egy tölteléktárgy volt, a PPKE-n a pszichológushallgatók nagy érdeklődéssel fogadták azt, amit én nyújtani tudtam számukra. Ez nagyon pozitív élmény volt, és éppen ezért nem bánom, hogy azóta is itt dolgozom, annak ellenére, hogy a klinikai munka nagyon fontos volt számomra, a kliensekkel való interakció, a segítő tevékenység gyakorlása által.
A terápiás tevékenységet most milyen formában folytatja?
A pszichoterápia nem tűnt el az életemből, bár nyilván sokkal kisebb szerepe van mint amikor 8 órában ezt csinálja az ember. Az oktatás mellett magánrendelést tartok itt Budapesten, így a megszerzett tudást a jelenben is hasznosíthatom a gyakorlatban. Ezzel a magánjellegű terápiás tevékenységemmel könnyebben összeegyeztethető az egyetemi oktatói szerep is. Mivel az egyetemen pszichodiagnosztikát és a klinikai pszichológiával kapcsolatos tárgyakat oktatok, illetve a klinikai szakképzésben is végzet oktatói tevékenységet a diagnosztikai részt az aktív gyakorlati tapasztalatok teszik teljessé. Hiszen hogyan lenne mindez hiteles, ha nem csinálnám a gyakorlatban? Könnyebbség azonban a korábbi klinikai munkával szemben, hogy most annyi páciens vállalok amennyit idővel és energiával bírok.
És milyen tapasztalatai vannak a terápiás munkával?
Úgy vélem a szakmai módszertan sok éves ismerete és gyakorlata a terápiás hatékonyságom alapjául szolgálnak. Az esetekkel való foglalkozás megterhelő tud lenni a szakember számára is, de igyekszem annyi embert vállalni, amennyit még hatékonyan tudok kezelni. Általában ez sikerül, és a terápiák alkalmazhatóságával is elégedett vagyok. Személyes szempontjából is releváns a terápiás gyakorlat számomra, ugyanis nagyon színesíti az életvitelem az ilyen jellegű munka.
Az oktatással kapcsolatosan milyen élményei vannak?
Ahogy már említettem az én tanulmányaim során személyes kapcsolat állt fenn a diákok és tanárok között. Ez a mai egyetemi pszichológiaoktatásban egyre kevésbé jelentős, és én kifejezetten hiányolom is. Sok hallgató rám köszön, de csak arra emlékszem, hogy valamilyen kurzusomra járt, de már az illető nevére nem emlékeznék. Ez a már-már kezelhetetlen hallgatólétszám ezt a személyes kapcsolatépítést hátráltatja. Azonban az a tapasztalatom, hogy a mesterképzés keretében már könnyebbé válik a közvetlen tanár-dák viszony kialakítása, amikor körülbelül 20 fős csoportokkal dolgozunk. A mesterképzési alacsonyabb létszám azonban szükségszerű is, mivel a növekvő létszám a képzés felhígulását és a színvonal csökkenését jelenteti, főleg ha a gyakorlati oktatás csökkenésének lehetőségével számoltunk.
Vannak konkrét tervei, törekvései az oktatói tevékenységében?
Jelenleg, mivel az oktatással kapcsolatban a minőségjavítás egy fontos terv számomra. Nem rég lettem a Személyiség- és Klinikai Pszichológia Tanszék vezetője, és most különböző jellegű szervezési feladatokkal foglalkozom. Ez sok időt és energiát igényel. Amit ezzel kapcsolatban, szervezési szinten nagyon szeretnék az a koncepció újragondolása, a hallgató visszajelzések megszervezése és annak kapcsán a lehetséges változtatások kieszközölése. Sajnos azonban sok esetben gátat szab a törekvéseknek az egyetemi és a financiális kapacitás problémája. Fontos lenne továbbá a képzés tutoriális jellegének megőrzése, a kis csoportos kurzusok, a képzés gyakorlati részének erősítése, és a megbízható tudás adása. Az oktatás nekem azért is fontos, mert a jövő pszichológusaival ápolunk kapcsolatot és személyes célom, hogy ha itt az egyetemen végez valaki, akárhova megy dolgozni, akár egy multinacionális céghez, akár klinikai irányba, már az első munkanapon is tudjon hatékonyan dolgozni. Nem csak az elméleti ismeretek, hanem egy olyan szakmai készségrendszer átadása lenne hasznos, amellyel kompetensnek és hatékonynak érezheti magát a nálunk végzett hallgató. Egyébként pozitív visszajelzéseink vannak a szakmai gyakorlati helyekről a hallgatóinkról és mivel rendszeresen visszajárok a klinikai szakpszichológus vizsgára, mint vizsgáztató, ott is azt látom, hogy a nálunk végzettek kiválóan szoktak teljesíteni a szakképzésben. De hát mindig lehet tökéletesíteni, nincs olyan rendszer amit ne lehetne fejleszteni.
A gyakorlati munkájával kapcsolatosan milyen lehetőségei vannak?
A terapeuta tevékenységet mindenképpen folytatom, új ötleteim és terveim pedig a kutatási irányban szeretném hasznosítani. Sajnálom, hogy az utóbbi években ez a kutatói tevékenység háttérbe szorult.
Milyen kutatási témákkal foglalkozott eddig?
A kutatói tevékenységem mindig összefüggésben volt a klinikai és terápiás munkámmal. 1996-ban a kandidátusi disszertációm során a kognitív viselkedésterápia különböző típusú hatékonyságvizsgálatát végeztem depresszió, pánikzavar, fóbiák kapcsán. A későbbiekben is a kognitív viselkedésterápia egyes elemeit, a terápia feltételeit vizsgáltam, és az eredmények a gyakorlatban is fontossá váltak. A másik terület, amellyel foglalkoztam az evészavarok terápiájához köthető. mindig igyekeztem olyasmikkel foglalkozni, ami a hétköznapi gyakorlatba átvihető, hasznosítható. Kutatási törekvéseimre mindig az volt jellemző, hogy megerősítsem azt, hogy a problémához megfelelő terápiás módszer kerüljön alkalmazásra.
A kutatási tevékenység háttérbe szorulását tudatos döntés volt? Mik a jövőre vonatkozó tervei?
Ez nem volt tudatos, egyszerűen így alakultak a dolgok. Más jellegű tevékenységekkel foglalkoztam. Viszont a következő projektem kidolgozása folyamatban van, és remélem minél hamarabb, több energia-befektetéssel tudok majd vele foglalkozni. Az evészavarok kutatásában egy új szempontú, epidemiológiai kutatást tervezek, amely célja az evészavarok kezelésének hétköznapi életbe, az egészségügyi rendszerbe való átvitele, kiemelten az alapellátás szintjére. Tehát különböző szűrőprogramok kidolgozása, esetleg a gyerek- és háziorvosi körzetre vonatkozó kiterjesztése. Van egy új iránya is az érdeklődésemnek. Nyilván ahogyan idősödik az ember úgy új témák is előtérbe kerülnek, változik az érdeklődés. Érdekes, hogy az új kutatási tervem az időskorral kapcsolatos, kiemelten az idősödéssel járó látási problémák és az ezzel kapcsolatba hozható pszichés, életminőségi problémák felmérése. Ez még szervezési fázisban van, a Szemészeti Klinikával való együttműködés kialakítása pedig folyamatban van.
Milyen más jellegű, esetleg szakmai szervezetekkel, csoportokkal került kapcsolatba?
A Magyar Pszichológiai Társaságnak vagyok tagja, illetve a Magyar Viselkedéstanulmányi és Kognitív Terápiás Egyesület (VIKOTE) kiképző terapeutája és vezetőségi tagja is vagyok. Egy eupiai szintű viselkedésterápiás egyesület tagjaként is tevékenykedem.
A segítő szerep, hogyan hatott a saját életére?
Hát én nagyon igyekszem ezt a kettőt szétválasztani. Nyilván a család és a barátok felől is volt kezdetben egy ilyen elvárás, hogy pszichológusként álljak hozzájuk. Ezt én zsigerből elhárítom és remélem, hogy ez a kettő szerep az életem folyamán nem kapcsolódott össze. Persze azért a szakmai tudás, az emberek könnyebb megértése révén sok helyzetben hasznos számomra, de a terápiás elemeket és szemléletmódot kizárom a személyes életemben. Például amikor a kamasz gyerekem rám vágja az ajtót akkor végiggondolom, hogy neki sokkal rosszabb, és tudom, milyen konfliktusok válthatják ezt ki belőle, de azért attól még nem fogom megdicsérni, nem fogok pszichoterápiásan hozzáállni ehhez a szituációhoz. Az elméleti tudásom persze segít, hogy másként értelmezzem a helyzetet, de sem a gyermekem sem a barátnőm, férjem vagy anyukám nem a kliensem és ezt szigorúan veszem önmagammal szemben is. Egyébként a sok pszichoterápiás képzés amiket végigcsináltam, segített abban hogy megtaláljam és megtartsam ezt a távolságot a magánélet és a segítő szerep között.
A szakmai pályafutásával, lehetőségeivel és az oktatói-klinikus szerepek elsajátításával mennyire elégedett?
Én elégedett vagyok, azt mondhatom. Részben persze szerencsém is volt, az életben, főleg a szakmai előrejutást jelentő helyzetekben, és valahogy mindig úgy alakult, hogy mikor elindultam egy irányba kinyíltak azok az utak amiket szerettem volna, amire éppen szükségem volt. A szerencse mellett sok befektetett munka, energia is hozzájárult ahhoz, hogy most itt vagyok, de összességében elégedettnek mondhatom magam. Mind a szakmai, mind a magánéleti dolgaim úgy alakultak, ahogyan elvártam magamtól. Jelenlegi életemet az oktatói és terapeuta szerep együttese színessé és aktívvá teszi, és a jövőben is szeretném ezt az összhangot megőrizni. Tulajdonképpen azt gondolom, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindig azt csináltam amit szerettem, olyan személyek inspirációja révén kerültem ebbe a helyzetbe, akiknek nagyon hálás vagyok, és sokat köszönhetek.
Budapest, 2015.04.29.