Biográfia
Bagdy Emőke 1941-ben született Tiszafüreden. Származása miatt a gimnázium elvégzése után csak a Gyógytornászképző Szakiskolába vették fel, majd végül 1963-ban felvételt nyert az ELTE pszichológia szakára. 1968-tól már dr. Mérei Ferenccel közösen dolgozott Lipótmezőn, az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben. 1985-től egyetemi oktató. 2000-ben elindította a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakát.
Főbb kutatási területei: relaxációs eljárások, dramatikus pszichoterápiás módszerek, valamint a hivatásszemélyiség fejlesztésére irányuló módszerek kimunkálása; párkapcsolati dinamika (viszonyelemzés), a stressz-kezelő módszerek hatékonysága. Kutató munkája a pszichodiagnosztikától a pszichoterápiákon át széles spektrumban mozog. A projektív módszerek, különösen a Rorschach Próbával kapcsolatos vizsgálataiból nőtt ki a Közös Rorschach kutatás nemzetközi szinten is elismert műhelye. Jelentősebb tisztségei: a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület elnöke, a Magyar Pszichiátriai Társaság vezetőségi tagja, a Magyar Pszichológiai Szemle szerkesztőbizottsági tagja.
2 saját szakkönyve van, 24 könyv szerkesztője. 104 szakkönyv fejezet írója, 9 tankönyv jegyzet illetve 25 tankönyv fejezet szerzője. 200 tudományos tanulmánya van és megszámlálhatatlan recenzió, pályázat, félszáz média szereplés kötődik a nevéhez.
Interjú
Úgy tudom, amikor elvégezte a gimnáziumot, nem kezdett rögtön pszichológiai tanulmányokba, sőt nem is voltak ilyen irányú tervei. Mi az, ami végül a pszichológia felé terelte?
Én magyar-latin tanár akartam lenni. Latin nyelvi tagozaton érettségiztem és, minthogy az irodalomhoz elég sok közöm volt, sokat olvastam, fordítottam szövegeket, latinból is, különösen Ovidiust nagyon szerettem fordítani, ezért úgy gondoltam, hogy jó lesz, ha magyar-latin tanár leszek.
Oktatási miniszteri kitüntetéssel érettségiztem, ennek ellenére ez kevés volt ahhoz, hogy az egyetemre bejuthassak. A felvételin – Debrecenben volt magyar-latin szak akkor, 1959-ben – azt mondta a felvételi bizottság elnöke, hogy nem jó helyre jelentkeztem, mert aki idealista nevelésben részesült, az aligha vállalhatja mások nevelését. Kommunista érában éltünk, egy olyan világban, ahol nem is volt helye egy olyan burzsoá tudománynak, mint a pszichológia és az volt az alaptétel, hogy a szocializmusban nincsenek lelki bajok, mert az emberek olyan boldogan és kiegyensúlyozottan élnek, hogy nincs szükség pszichológusra.
1958-ban, tehát egy évvel ez előtt az esemény előtt, az Akadémián már megtörtént a rehabilitáló lépés, de erről még a világ nem szerzett igazán tudomást. Ekkor még a Numerus Clausus érvényesült, ami ’63-ig tartott, amikor is volt egy 7. Pártkongresszus, amit Kádár tartott. Ott mondta el az ominózus beszédét, amire később sokan hivatkoztak: aki nincs ellenünk, az velünk van és a származás szerinti megkülönböztetéstől már eltekinthetünk. Az én családom sokszorosan priuszos volt: az apám református pap, a nagyapám egy irredenta sovinisztának megbélyegzett költő, akinek a Trianon-sirató verseit iskolában tanították, tehát igen-igen szeplős volt a mi származásunk és Budapestről ’50-ben, a Rákosi érában el is kellett költöznünk vidékre. Tulajdonképpen önként indultunk el száműzetésbe, mielőtt még a nagyapámat a kitelepítés elérhette volna.
Az én apám akkor egy kis templomfélét épített. Most a Makovecz templom pontosan azon a területen fog épülni, ahol az apám a kis imatermét megépítette. Ő emiatt olyan helyzetbe került, hogy osztályellenségként származás szerinti megkülönböztetésben részesült, egyéb származásúnak lett bélyegezve. Mi is meg lettünk jelölve a származásunk alapján. Ez maga a történelmi háttér, erről senki sem tehet, a családi szintről, hiszen magasabb szinten dőltek el a dolgok.
Szóval vidékre kerültem és így lettem én egy kollégista, gimnazista Miskolcon, a Zrínyi Ilona Gimnáziumban, ahol le is érettségiztem, és így adódott, hogy onnan nem tudtam tovább lépni.. Valamerre csak kellett menni és gyógytornász képzőre iratkoztam be: akkor még volt egy pótfelvételi rés, így bejutottam. Ez Budapesten egy 2 éves képzés volt. Minthogy volt akkor egy nagy járvány és sok gyermek lebénult, ezért kellett a segítség és nagyon nagy számban kezdtek el gyógytornászokat képezni. Azért az, hogy nagy számban, relatív, de évi 30 embert képeztek ki folyamatosan. Ez a 2 éves szakképzés az érettségi után olyan, mint egy szakiskola. Ma már persze főiskolai rangú és nagyon komoly szakma. Nagyon szerettem, beleszerettem valahogy. Mindig is nagyon szerettem tornászni, mozogni és itt 4 óra volt naponta, amit olyanokkal töltöttünk, mint magunk test kondija és a gyógytorna, a szakma megtanulása. És hát innen mentem én pszichológiára. Évről évre jelentkeztem, de ’63-ban, amikor felvettek, először indult Magyarországon alkalmazott pszichológia szak. Már az ’58-as rehabilitáció után, 1959-től tanították főiskolákon a pszichológiát, mint tantárgyat, tehát becsempésződött szépen ez a tudomány. Így indult hát az alkalmazott képzés és én az első csapattal végeztem, akik Magyarországon klinikai pszichológusok lettek. Ekkor még trifurkációs képzés volt: három év alap, illetve két év szakképzés után már a szakterületekre tettek ki minket, ahol egyrészt lehetett menni elméleti órára, másrészt nagyon magas óraszámban gyakorlaton voltunk. Én a Mérei laborba kerültem ki és nagy szerencsém volt a Lipótmezőn, mert ez egy olyan különleges hely volt, ami politikailag rehabilitált, magas színvonalú embereknek volt a menedékhelye, oltalma, ahol meghúzhatták magukat azok, akiket megfigyeltek. Ma már tudjuk, hogy Méreinek is hosszasan minden lépését figyelték, olyannyira, hogy nekem is, mint minden tanítványának, volt egy dossziém. Méreinél, a lakásán jártunk össze, ahol rengeteget tanultunk és igen komoly szellemi munka folyt. Mivel Mérei minden lépését figyelték, így akik odajártak, azokat is mind figyelték és mindig volt mindenhol beépített ember. Politikailag ez az úgynevezett a három T-s kádári időszak volt, és bár látszólag szolidan folyt az élet, a politika mégis mindent átszőtt. A kiscsoportok voltak legveszélyesebbek a rendszerre nézve és mindig tudtuk, hogy ki az, akit kiküldtek megfigyelőnek. Mégis nagyon jó volt az összetartozásunk és egy fantasztikusan jó évfolyam – heten voltunk összesen klinikusok, így az első csapatban –, majd igazi jó baráti kör alakult ki. Tudjuk, hogy a kiscsoport kritikus határa 7 fő és páratlannak kell lennie a csoport tagjainak a dinamika miatt. Nem jó a páros, mert páros lefűződések lesznek, tehát vigyázni kell, hogy legyen egy szabad, mozgó vegyérték. Nálunk pont így volt, heten voltunk klinikusok és máig tartó kapcsolatban vagyunk. Igen jelentős személyiségek, akik ebből a hét főből kikerültek. Szóval ez egy nagyon jó világ volt.
Évekig dolgozott gyógytornászként. Az itt szerzett tapasztalatokból mi volt az, amit a későbbiekben is tudott használni?
Nem klinikusnak készültem, nem pszichológusnak készültem, hanem oda vitt a sors. Gyógytornászként dolgoztam és azért jelentkeztem akkor a pszichológiára, mert akkor már 4 éve dolgoztam gyógytornászként és azt tapasztaltam, hogy a betegek, mindegy, hogy én milyen odaadással, vagy szakértelemmel gyógyítom őket, nagyon különböző javulást mutatnak. Tüdőcsonkoló műtéteknél segédkeztem, be kellett mennem minden műtétre, megnézni, hogy milyen tüdőrészt vesznek ki: lebenyeket, vagy fél tüdőt. Akkor még a TBC-vel a gyógyászatban nagyon nagy nehézségek voltak, bár bevezettek ez időben két új csodaszert és emiatt lényegében lassan eltűnt a tüdőbaj, hiszen meg tudták gyógyítani végre. Ez az a korszak, amiben én gyógytornászkodtam. És a betegek.. Én nem értettem, hogyan lehetséges, hogyha én ugyanúgy, odaadóan dolgozom velük, akkor miért van az, hogy ha egy pici lebenyt kivesznek, utána a beteg fuldoklik, és azt mondja, hogy légszomja van, míg másnak kiveszik a fél tüdejét és a másik féllel légszomj nélkül elél, mert meg tudja tanulni a légzéstechnikát és a tüdő szépen rehabilitálódik, regenerálódik.
Azt gondoltam, hogy nekem majd a pszichológia erre választ ad. Persze választ is adott. Tudom, hogy minden a lélek és hogy a lelki erő, az egy hatalmas erő. Ma úgy mondjuk ezt a kognitív pszichológia szlogenjében, hogy minden a fejben dől el.
Professzorától, Dr. Mérei Ferenctől saját bevallása szerint rengeteget tanult. Mit emelne ki ezek közül?
Magát a szemléletet. Az az emberszemlélet, az a viszonyulásmód, ahogy ő élt és dolgozott: egy filozófia. És meg is értettem általa és egyre inkább látom, hogy milyen érvénye van annak, hogy az ember hogyan áll a világban, milyen életfilozófiával, milyen életszemlélettel. Hogy kitűz-e célokat, van-e az életének értelme, van-e kiért/miért élnie, hisz-e abban, hogy az élet egy különleges érték. Az élet központi létének mivolta az egészség pillérén nyugszik, és ezért ha az ember óvja az egészségét és vállaljuk a felelősséget magunkért minden tekintetben, akkor ezzel egy szakember is útnak indulhat. Egy erőtlen lélekben, ahol nincs igazán életszeretet, ott nincs életbátorság se. Mert az életszeretet együtt jár azzal, hogy elfogadjuk az életet az összes viszontagságával, hogy a konfliktusainkat is szeretjük. Ahogy azt annak idején a mesterem is mondta: szeressük meg a konfliktusainkat is, mert ezen át edződik a lélek. Ha megoldod a konfliktust, erősebb leszel általa. Ami nem öl meg, az megerősít. Na persze ezt már Nietzsche mondta: was nicht tötet, macht mich stärker.
Amikor én mindezt megtanultam és elfogadtam tőle, mint egy olyan életelvet, amivel pszichológusnak lehet lenni, akkor még sehol nem volt egészségpszichológia és mindaz, ami ma már tantétel. Mindez lényegében az ő életében egy alapfilozófia volt. Amikor a börtönben volt, megírta a Lélektani naplók köteteket, ceruzacsonkkal, wc papírra. Később ezt mondta Mérei professzor ezekről az évekről: igazából nagyon jó volt a börtönben, mert volt alkotóidő. Mindennek meg tudta fogni azt a pozitív oldalát, ami az életnek a továbbvitelét szolgálta. Szerette az életet és én tőle egy létforma filozófiáját tanultam meg. Ha az ember pszichológus, akkor az életszemlélete kisugárzik az emberekkel kialakított kapcsolatára. Életfilozófiát, életszemléletet, emberképet tanultam Méreitől.
Egy pszichológusnak kell, hogy legyen emberképe, filozófiája és valahol határozottan kell állnia a világban a nézeteivel és az állásfoglalásával, mert ha ez hiányzik belőle, akkor nem tud olyan közeget teremteni, ami biztonságot nyújt a másik számára. Ahol azt sugározza ki, hogy aki vagyok, teljes lényemmel rád figyelek, de én emellett megvagyok, jól megállok a saját életemben és ezért ebben a kapcsolatban téged tudlak szolgálni. Ez egy szolgáló tudomány és akárhol vagyunk, szolgálunk. Ha valaki erről elfelejtkezik, az nagyon nehéz helyzetbe kerül ezen a pályán, mert nem a módszer az, ami hatékony, hanem a kapcsolat maga.
Közel 15 év egyetemi oktatás után belefogott egy új pszichológia tanszék megalapításába a Károli Gáspár Református Egyetemen. Milyen köze volt az új szak indításának a rendszerváltással megváltozott társadalmi közeghez? Hogyan építette ki a képzésnek a személyi állományát, mire támaszkodott ebben?
A tiszta igazság úgy szól, hogy 1994-ben született meg a klinikai pszichológusok első önálló tanszéke. Ennek a tanszéknek a vezetésére engem kértek fel. Innen indult a dolog. Én ekkor úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Már Debrecenben is foglalkoztam a hivatásszemélyiség képzésével, erre voltak ott külön tréningjeink, ahol a hallgatók az önreflexiót, a kapcsolatkezelést, a relaxációt, a szupervíziót tanulhatták. Ezt át tudtam ültetni a ’94-ben induló klinikus képzésbe is és nagyon jó dolgot kezdtünk el ott csinálni azokkal, akikkel Méreinél együtt nevelkedtünk. Olyan emberekkel, akikkel egymásra tekintettünk és már fél szavakból megértettük egymást. Így született meg az első olyan klinikus pszichológus akkreditáció, ami 2,5 éves volt.
Ez a képzés úgy nézett ki, hogy az első év közös volt: a jogi ismeretek, az informatika, a kapcsolatkezelés és minden, ami ahhoz kell, hogy legyen egy alapvető ismeretanyag a pszichológusok kezében. A második év tisztán egy sűrű szakmai év, ami arról szól, hogy a beteggel hogyan dolgozz; hogy hogyan legyél partner egy orvos mellett és egészítsd ki az ő munkáját. Az összes szakképzés vezetőjével megállapodtunk, hogy minden szakképzés álljon egy közös első évből, majd egy nagyon szigorú szakmai évből és fél év tiszta gyakorlatból. Ez a képzés működött is egy darabig, azonban 1999-ben az egészségügy megújította a szakképzési törvényt és emiatt megszüntették ezt a két és fél éves képzést, mondván, hogy a legrövidebb pszichológusi képzés is legyen olyan hosszú, mint a szakorvosi képzés, ami 4 év. Én ekkor úgy gondoltam, hogy én ezt nem tudom így csinálni és le is mondtam a tisztségemről. Bele is betegedtem ebbe. Általában, ha van egy szakmai krízis, akkor megjelenik nálam egy kardiális krízis is és bár nincsen baj a szívemmel, én is csak emberből vagyok, egy érző lény vagyok és szomatizálok. A kardiális szomatizáció az én személyes utam, ez többször bebizonyosodott.
Amikor már a felmondási szakaszban voltam – nagyon nekibúsulva -, akkor kerestek meg a Károli Egyetemről, hogy nagyon fontos volna, hogy csináljak egy pszichológia szakot, mert nincsen pszichológia szak náluk. Megkérdeztem, hogy mennyi időt kapok az akkreditációs rendszer kidolgozására, mert ha adnak egy fél évet, akkor én megcsinálom. Úgy éreztem, hogy ez a sors: itt becsukódott egy ajtó, ott meg kinyílik egy másik. Ebben az évben Noémi lányommal – akinek a szakmai szintje az enyémet meghaladó – és az éppen akkor doktorizó Mirnics Zsuzsával összefogtunk, hogy összerakjuk a képzést. Zsuzsa a nagyon ügyes rendszerbe foglaló képességével alakította a munkát, mi pedig Noémivel a szakmai koncepciót dolgoztuk ki. Ezután meg kellett keresni azokat a tanárkollégákat, akiket be akartam vonni ebbe a képzésbe és itt már nem csak a „Mérei fészekalja” tanárok voltak azok, akiket bevontam, hanem a debreceni kollégáimat is hívtam. Az első csapat úgy állt össze, olyan pszichológusokból, akiknek a munkájáról, szakmaiságáról meg voltam győződve. Az egyedüli, akit javaslatra vontam be, az Vass Zoltán volt, aki jelenleg az igazgató az intézetben. A többiekkel már mind volt tapasztalatom, neki azonban nagyon jó szakmai ajánlásai voltak és így ő is bekerült.
Így indult hát a képzés 30 emberrel. Ezzel a 30 emberrel egy kis teremben, maroknyi lelkes és a gyakorlathoz nagyon értő pszichológussal kezdtük el a munkát. Ebben az 5 éves képzésben 600 óra volt, ami a személyiség gondozására fordítottunk, hiszen a szolgáló tudományokban az a legfontosabb, hogy tudjuk is művelni, amit megtanultunk. Ez a „csinálás művészete”. Emiatt voltam én az 5 éves képzés híve, hiszen a beéréshez idő kell. Az önismeret itt nem azt jelenti, hogy a hallgató tudattalanjában turkálunk, hanem ez egy szakmai önismeret. Egy készséget munkálunk ki, a pszichológus hallgatóban lévő lehetőségeket virágoztatjuk ki, szóval pszichológust nevelni igazából egyfajta növelés. Ehhez kell az az öt év, ezért is mondom én, hogy amilyen mederben ma a pszichológus képzés folyik, az önmagában nem állja meg a helyét. Mert ad diplomát, de nem ad szaktudást, képességet nem csiszol és képességcsiszolás nélkül „képtelen” szakemberek kerülnek ki, akiknél nem áll össze az, hogy amit értek, azt csinálni is tudom.
Az évek során rengeteg szakképesítést szerzett. Többek között relaxációs, pszichodramatikus terapeuta, pszichoterapeuta, szupervizor. Mi hajtotta Önt újabb és újabb ismeretek felé? Melyik az a szakképesítés, melyből a legtöbbet profitált? Hogyan és miért indította el a szupervizori képzést?
Csak olyan területek felé léptem, ahol úgy éreztem, hogy még valamit tudnom kellene. Azt éreztem, hogy amit csinálok, az még mindig nem elég. Persze a továbbképzési rendszerek ekkor még nem igazán épültek ki és igazi gyakorlati képességcsiszoló rendszer azóta sincsen, de rájöttem a saját képződésem során, hogy szupervízió nélkül, vagyis önreflektív munkamód nélkül ez a szakma nem megy. Az önreflexiónak nagyon fontos szerepe van: hogy ne csak valamit megtanuljak, hanem tudjam, hogy ennek az én életemhez, munkámhoz mi köze van. Megint Méreire hivatkozom, aki azt mondta: ha felteszel a világnak egy kérdést, először magadnak tedd föl, hogy hogy vagy te ezzel? A képződésem során is megéltem, hogy rá tudok tekinteni a saját munkámra és át tudom értékelni azt, ha egy olyan beszélgetésben veszek részt, ami a rejtett háttértényezőket világítja meg. Egy agy vagyok és a kapacitásom korlátozott, viszont ha eljön hozzám egy ember, aki segítséget kér tőlem, akkor nekem egy lépéssel előtte kell járnom. Rogers is azt mondta a humanisztikus pszichológiában, hogy legalább a pszichológusnak értenie kell, hogy mi folyik a páciensében.
Emiatt teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ezt szakmásítani kell, hogy lehessen szupervizorokat képezni. Olyanokat, akik előképzettséggel rendelkeznek a pszichológiában, és akik képesek azokon segíteni, akik egy bizonyos szolgálati területen egyrészt személyes ügyekkel bajlódhatnak, másrészt valamely terápiás helyzetben kerülhetnek szembe nehézségekkel. Egy pszichológus ugyanis találkozhat olyan helyzettel, ahol nehéz szétválasztani, hogy meddig az övé és meddig a kliensé a probléma. Nem szabad összemaszatolni ezeket a dolgokat, tisztán kell dolgozni. Ez a tisztaelvűség azt jelenti, hogy nekem konceptuálisan vezetni kell egy gondolkodásmódot, hogy valahol járnom kell a megértésben a beteg lelkének az útjain és abban, hogy hogyan értem meg őt. Én dinamikusan gondolkodom, vagyis történeti oknyomozásból értem meg az embereket. A szupervízió tehát arra való, hogy a saját gondjaimat a szupervizor elé tárom. Mondok egy példát: ülök egy csoportvezető társammal egy csoportban és a társam azt mondja, hogy „van egy gesztusod, ami engem annyira idegesít, ne csináld”. Erre én azt mondom, hogy talán jó volna ezt megnézni szupervízióban, hogy neked ez mit jelent. Az illető elmegy szupervízióra és a szupervizor pedig segít rájönni, hogy mi állhat ennek a gesztustól való iszonynak a hátterében és a beszélgetés közben szépen lassan rájönnek arra – ahogy az emocionális fejezetekben lapozgatnak -, hogy egy gyermekkori apai bántalmazás kezdődött mindig ezzel a mozdulattal. Ahogy pedig ezt megértette, a csoportvezető fel is szabadul ez alól a nyomás alól, amit a gesztus keltett benne.
Szóval a szupervizor képzést megcsináltam. Kimentem Hollandiába és Németországba. Ezen a két helyen képződtünk összesen heten és itt is vizsgáztam német nyelven. Multiplikációs képzésben voltunk, ami azt jelenti, hogy nem csak engem képeztek, hanem arra is képeztek, hogy én majd tanárként tudjam ezt továbbadni. Ez a tanárcsapat indította itthon a szupervizor képzést, így lett szupervízió Magyarországon.
Emellett mentálhigiéniás képzést csináltunk Bugán Antallal Debrecenben. Azért kezdtünk bele, mert azt láttuk, hogy rendszerváltozás után a lelki egészség egy központi helyet kezd elfoglalni az emberek életében és ezért célravezetőnek láttuk, hogy a különböző helyeken dolgozó emberek a saját szakmájukhoz mentálhigiéniás ismereteket is tanuljanak, hogy tudjanak szervezni helyben segítséget. Ez persze a mai világban már máshogy van, hiszen a mentálhigiéniás szakemberek kikerülnek a szakmájukból és néha egészen máshol próbálnak meg elhelyezkedni, mint amire és amiért kiképeztük őket.
Én tehát úgy gondolom, hogy az önmagunk képzése és továbbfejlesztése mindig is célként kell, hogy előttünk legyen és én ezért mentem mindig újabb és újabb ismeretek felé.