Dr. Kovács Zoltán Dezső – A Magyar Pszichológiatörténet dokumentumai

Biográfia

Dr. Kovács Zoltán Dezső (Budapest, 1943– ) egyetemi oktató, kutató, a hazai döntéspszichológia egyik megalapozója. Az alkalmazott pszichológiai (döntés-és vezetés pszichológia), a szervezet-és munkapszichológiai továbbá a gazdaságpszichológiai képzés egyik kidolgozója valamint ezen szakterületeken számos kutatás vezetője és résztvevője. Több egyetem életében is jelentős részt vállalt a pszichológiai képzés alakításával és tanszékek létrehozásával (Szociál- és munkapszichológiai Tanszék, Debreceni Egyetem, 1991; Pszichológia és Pedagógiai Tanszék, Budapesti Corvinus Egyetem, 2000; Fejlődés- és Szociálpszichológiai Tanszék Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet – és Társadalomtudományi Kar, 2012.) Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet – és Társadalomtudományi Kar Pszichológia Intézetének címzetes egyetemi docense valamint a Budapesti Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Kar – Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének magántanára.

Interjú

Az Ön fiatal korában a 1949-es fordulat után a politikai rendszer ellenségesen ált a pszichológiához, ami hosszú ideig alárendelődött a pedagógiának, hogyan keltette fel mégis az érdeklődését a pszichológia? Mi indította arra, hogy ilyen irányú tanulmányokat folytasson? Milyennek élte meg azt a tanulói közösséget, oktatást, a mostanihoz hasonlítva, amelynek most tevékeny szervezője és alakítója? Volt-e olyan személy, aki segíteni tudta Önt egyéni ambíciói megvalósításaiban?

Valóban, 1949 után elindult a pszichológiának a háttérbe szorítása és gyakorlatilag be volt tiltva, csupán két-három intézményben volt engedélyezve e pszichológia.

Az én történetemet – pályaválasztásom óta – a szerencse vezérelte, és kezdetektől nagyon sok támogató emberrel hozott össze a sors. 1957-ben kerültem egy óbudai gimnáziumba és ez volt az első szerencsém. Ezt az iskolát akkor alapították – Kőrösi Csoma Sándor nevét viselte. 1956-ban többen exponálták magukat kisebb-nagyobb mértékben és – külvárosi iskola lévén – ide helyezték, akiket büntettek a forradalomban való részvételért. Ennek a diákság számára nagyon sok pozitív oldala volt, mert sok olyan emberrel találkozhattak tanárként, akik egyébként tudósok voltak vagy más szakterületen már nevet szereztek maguknak. Ilyen például a Nádori László, a későbbi neves sportpszichológus, aki nekem tornát tanított, mert a melbourne-i olimpia után büntetésből ezt rótták ki rá. Igaz, ő akkor még nem volt pszichológus, de már intenzíven érdeklődött a pszichológia iránt. Pályaválasztásomat azonban elsősorban Almásy György motiválta, aki negyedikben osztályfőnököm és a pszichológia tantárgy oktatója volt. Azt tudni kell, hogy – jóllehet a pszichológiai tevékenység be volt tiltva, de furcsamódon a gimnáziumban akkor még volt ilyen tárgy. Egy eléggé unalmas könyvünk is volt, ami önmagában nem keltette volna fel a kíváncsiságomat, de Almásy György nagyon érdekesen és gyakorlatorientáltan közelített a tananyaghoz, és ez felkeltette az érdeklődésemet. Én addig orvos akartam lenni, de aztán gondoltam, hogy segíteni másképp is lehet az embereknek és így a pszichológia felé fordultam.
Itt jön egy másik nagyon fontos körülmény: amikor Almásy tanár úr érzékelte, hogy engem érdekel a pszichológia, felhívta az MTA Pszichológiai Intézetének igazgatóját, hogy ismereteimet az ott szerzendő tapasztalatokkal bővíthessem. Ez az intézet elkerülte a betiltást, vagyis folytonossága volt 1902-től kezdve, amikor Ranschburg Pál – Gyermeklélektani Intézet néven – megalapította, majd 1927-től Schnell János, 1948-tól pedig Molnár Imre vezette. Molnár Imre – nagy meglepetésemre – személyesem fogadta a számára ismeretlen, gimnazista gyereket. Hosszú napokat töltöttem az Intézetében, megismerkedtem az ott folyó munkával, kísérletekkel. Ő szignifikáns szerepet játszott a későbbi életemben is. Ilyen előzmény után 1961-ben jelentkeztem ELTE pszichológia szakára, és – nagy meglepetésemre – elsőre bekerültem a felveendők tízfős csoportjába. Akkor ilyen szűkös volt az országos keretszám, hiszen a 40-es évek végétől kezdve a képzés is be volt tiltva és az 1950-es évek legvégén indult újra. (Negyed-ötödéves hallgató nem is volt akkor, amikor én első éves voltam.)

1961-ben kezdte, meg tanulmányait, de a valódi pszichológiai szakképzés csak 63-ban szerveződött meg, addig a pedagógia alá rendelődött. Milyen hatása volt ennek tanulmányaira?

Ez nem teljesen így volt. Abban az időszakban, amikor a pszichológia be volt tiltva a Pszichológia Tanszék a Neveléstudományi Intézet része volt, mert a tanárképzésben akkor is volt némi szerepe a pszichológiának. Kardos Lajos volt a tanszékvezető, de elsősorban a tanárképzésben volt feladata. Amikor én oda kerültem, a Pszichológiai Tanszék már részben önállóan szervezte a pszichológusképzést, Kardos Lajos professzor irányításával. Az azonban igaz, hogy – 1963-ig – nem lehetett valaki csak pszichológushallgató, kétszakosként egy tanár szak mellé lehetett felvenni a pszichológiát. Akkor engem magyar tanári szak mellett vettek fel pszichológia szakosnak. Volt, aki biológiával más meg a matematikával társította a pszichológiát.

Hogy érzi, az hogy pedagógiai képzésben is részt kellett vennie jelentett önnek bármilyen előnyt a szakmai tanulmányai vagy élete során?

Ez inkább akadályozott, minthogy segített volna, mert csupán heti hat-nyolc, (maximum tíz) órában hallgattunk pszichológiát, az idő nagy részét a tanár szak tette ki, tehát a pszichológia, ma úgy mondanám, kvázi mellékszak volt. Ez hamarosan valóban megváltozott: egyszakossá változott a képzés, és akkor már a teljes képzési idő csak a pszichológiáról szólt. Mi tehát – a mai képzéshez képest – nagyon keveset tanultunk pszichológiát, és ezt még csak tetézte a jegyzetek és az elérhető szakirodalom hiánya. Jellemző, hogy Kardos Lajos Általános lélektani jegyzete (ami később évtizedekig a képzésben bibliaként szerepelt) még meg sem jelent nyomtatásban: a professzor úr a szigorlatra a kéziratot adta oda, amit mi legépelve sokszorosítottuk 10 példányban, és a gépelt példányokból készültünk fel a szigorlatra. A külföldi irodalom sem volt számunkra hozzáférhető, hiszen nem volt lehetőség ezek beszerzésére. Pszichológiát oktató tanár is nagyon kevés volt. Az én indexemben összesen 5 tanszéki oktató neve szerepel: Kardos Lajos, Radnai Béla, Salamon Jenő, Tánczos Zsolt, Barkóczi Ilona és Tunkli László. Bizonyos területek, pl. a szociálpszichológia meg sem jelent a képzésben. A munkapszichológiát, ami aztán később nagy szerepet játszott az én életemben, egy fél évet hallgattunk, a miskolci Lenin Kohászati Művek frissen megalakult laboratóriumának vezetőjétől Zétényi Elektől Az alkalmazott pszichológia nagyon alárendelődött a képzésben, magyarán szólva mi szinte semmilyen gyakorlati képzést nem kaptunk.

Ez a tízfős társaság mennyire tudta segíteni egymást? Mennyire tudtak összetartani?

Kénytelenek is voltunk, lásd a gépelést, meg a jegyzeteket. Gyakorlatilag ugye miután hivatalos nyomtatott jegyzett nagyon kevés volt, ha valaki nem tudott órára jönni, akkor a másik jegyzetéből készült fel. Tehát ez egy nagyon összetartó társaság volt, amelyhez csatlakoztak a pedagógia szakosok is. Akkor még az egyetemek hallgatók hivatalos csoportokba szerveződtek, és mi a pedagógia szakosokkal alkottunk egy (kb. 20 fős) csoportot. Ez a kapcsolatunk valamennyire később is megmaradt, furcsa módon azonban a későbbi életünk nagyon szétszórt bennünket és a későbbiekben már nem volt ennyire szoros kapcsolatunk egymással.

Egy sajátos gazdasági rendszer, a rohamos iparosítás, a munkaversenyek idején, amikor mindenkinek kötelező volt dolgoznia, kezdett el szervezet és munkapszichológiával foglakozni, milyen nehézségekbe ütközött a kutatásai és a munkája során a rendszer adottságai miatt? Milyen volt azoknak az embereknek a hozzáállása, akikkel munkája kapcsán találkozott? Milyenek voltak az első tapasztalatai, amiket, mint gyakorló pszichológus megélt?

Az én munkahelyválasztásomban fontos szerepet játszott Radnai Béla, akinek a nevét sajnálatos módon valószínűleg már kevesen ismerhetik, mert eléggé fiatalon meghalt. Ő volt az egyetlen, aki a kurzusain a pszichológia alkalmazási lehetőségeire is kitért. Kiváló és nagy tudású, hiteles előadó volt, és azon kevés oktatók egyike, akik a gyakorlatból jöttek. Ő a háború után a nagy múltú Fővárosi Pedagógiai Szeminárium Pszichológiai Laboratóriumában dolgozott, amely a hazai pályaválasztási tanácsadás bölcsője volt. 1945-től Ő volt az intézmény vezetője (majd később Mérei Ferenc), ám a folytonosság megszakadt, az intézmény működését 1950-ben betiltották. Én egyetemi oktatóként ismertem meg Radnai Bélát, hozzá írtam a szakdolgozatomat és az ő hatására kezdtem érdeklődni az alkalmazott területek és azon belül a munkalélektan iránt.
Furcsa, hogy csak tízen végeztünk, de mégis elhelyezkedési problémáink voltak, hiszen a munkaerőpiac nem nagyon reflektált erre a – számára ismeretlen – pszichológiára. Ám nekem itt is szerencsém volt: az Egyesült Izzó (később Tungsram) a végzés évében szervezte új gyöngyösi részlegében a munkapszichológiai laboratóriumot, és nekem lehetőségem nyílt ide jelentkezni. Ebben életem talán legfontosobb szakmai, baráti kapcsolata is szerepet játszott. 1961-től évfolyamtársam volt a nálam 10 évvel idősebb Engländer Tibor, aki nem tartozott a 10 fős évfolyamba, mivel munka mellett ún. egyéni levelezős státuszban végezte az egyetemet. (Korábban részben a betiltás, részben pedig politikai okok miatt nem kerülhetett be az egyetemre). Haláláig (2012) nagyon szoros baráti és munkakapcsolatban voltunk. Ő egy igazán kiváló elme volt, nagy műveltségű és igazi tudós alkat, amely már az egyetemi évek alatt is megmutatkozott. Amellett, hogy Kardos Lajos tanítványaként az általános és kísérleti pszichológia iránt érdeklődött – mégis a munkalélektan felé orientálódott, és már az egyetem alatt az Egyesült Izzó budapesti laboratóriumának lett a vezetője. Valójában ő közvetített ki engem Gyöngyösre. Nekem tetszett, hogy önállósodom, hogy tősgyökeres pestiként elmegyek majd Gyöngyösre, de egy magánéleti probléma közrejátszott. Az apám akkor hirtelen meghalt és így egyik napról a másikra kvázi családfenntartói helyzetbe kerültem, tehát nem tudtam azt vállalni, hogy Gyöngyösre menjek.
Ebben a szorult helyzetben ismét megtalált a szerencse: kaptam egy üzenetet, hogy keressem fel Molnár Imrét, azt a Molnár Imrét, aki gimnazista koromban terelgette pszichológiai érdeklődésemet. Időközben lemondott az Akadémia Pszichológia Intézetének a vezetéséről és éppen 1966-ban, amikor én végeztem, egy új laboratóriumot szervezett a Pamutnyomóipari Vállalatnál. (a Goldberger gyárnak a szocialista neve ez volt). 1958-tól személyes szakmai kapcsolata volt a vezérigazgatóval, és ennek eredményeként 1962 után (az MTA Pszichológiai Intézetéből való távozása után) több munkalélektani vizsgálat elvégzésére kapott megbízást a vállalatnál. Végül 1966 tavaszán megalakult – Molnár Imre vezetésével – a Pamutnyomóipari Vállalat Munkalélektani Laboratóriuma. Amikor Molnár Imre meghallotta, hogy Budapesten keresek állást, nagyvonalúan felajánlotta, hogy (jóllehet a labor munkatársait már szerződtette), elintézi, hogy engem legalább egy egyéves szerződéssel ebbe a laboratóriumba felvegyenek. Így kerültem oda, egyéves szerződéssel, ami – a budapesti álláslehetőségen túl is – óriási szerencse volt. Azzal szemben, hogy Gyöngyösön ott lettem volna egyedül (meglehetősen szerény szakmai tudással) itt részese lehettem egy új laboratórium munkája megalapozásának egy olyan szakmai team tagjaként, amelyet a nagy szakmai rutinnal rendelkező Molnár Imre vezetett, aki pszichológiai tanulmányait Németországban folytatta és a pszichotechnikának minden csínja-bínja a kisujjában volt. Ráadásul ő elhivatott pedagógus is volt, így, amit nem adtak át az egyetemen, ő szisztematikusan kéthetente, két-háromórás szeánszok során pótolta, megtanította a műszerek kezelését, változatos módszereket mutatott be , ismertette a kérdőívszerkesztés fortélyait Mindeközben végeztük a laboratóriumi rutin vizsgálatokat: a munkahelyi terhelés és szünet vizsgálatokat, az alkalmasság vizsgálatokat , a szociometriai felméréseket stb. Ezért én nagyon hálás voltam – és vagyok – Molnár Imrének, ám mégis – mivel egyéves határozott idejű szerződésem volt – azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnék tovább lépni, hogy ne éljek vissza az ő gesztusával. Ekkor jött a hírrel Engländer, hogy a Kohó- és Gépipari Minisztériumban a Szervezési Intézetben egy ergonómiai részleg alakul, (magyarán egy munkapszichológiai részlege. Szinonimaként használták akkor a munkapszichológia és az ergonómia fogalmát, így könnyebb volt a pszichológiai tevékenység elfogadtatása). Ez számomra nagyon csábító volt, hiszen Engländer is oda készült illetve – a főként a pszichológiatörténeti kutatásairól ismert – Kiss György is , akivel szintén baráti kapcsoltban voltam. Tehát úgy volt, hogy mi hárman akkor odakerülünk és együtt fogunk dolgozni ebben az intézetben. Gyorsan jelentkeztem, és meg is kaptam az állást. Az élet furcsasága, hogy amikor én Molnár Imrének ezt bejelentettem, ő megmutatta a papírt, hogy ő meg elintézte a határozatlan idejű alkalmazásomat az ő laboratóriumában. Nagyon megkedveltük egymást, tehát szívesen dolgoztunk volna együtt, de hát én már elköteleződtem és így átkerültem ebbe KGM Intézetbe. Sajnos azonban Engländer közben meggondolta magát, így Kiss Györggyel ketten kezdtük el az új munkacsoport kialakítását.
Ez igen izgalmas feladat volt, mivel mindez 1967-ben az ún. új gazdasági mechanizmus idején történt. Ez a szocializmus idején egyfajta lazítási kísérlet volt: a piaci elemeket is megpróbálták beépíteni a tervgazdaságba. A mi esetünkbe ez azt jelentette, hogy az intézet profitorientálttá és önfenntartóvá szerveződött: különböző vállalatok megrendelése alapján kellet munkapszichológiai felméréseket végezni az ország egész területén, valójában ez a bevétel biztosította az intézetet fenntartását. Ez nagyon nagy felelősséget is rótt az emberre, a sikerért nagyon keményen meg kellett dolgozni. Hamar nyereségesek lettünk, és két-három év alatt a pszichológus csoport 4-5 főre duzzadt. Időközben Kiss György – aki a csoportot vezette – egy év után munkahelyet váltott, a vezető pszichológusi beosztást pedig én örököltem. Tehát nekem – huszonévesen – beosztottjaim voltak (azzal a tudással, amely egy kicsit ugyan árnyaltabb volt már, mint korábban, ám a hiányosságokat az újabbnál újabb feladatok jelentkezése esetén egyre jobban érzékeltem). Ráadásul tevékenységi köröm a vezetői feladatokkal bővült: az országot jártam (sokszor taxival), vezérigazgatókkal kellett tárgyalnom és meg kellett teremtenem a színvonalas munka feltételeit. Mindeközben pedig állandóan fejleszteni kellett magamat, hogy felnőjek a nemcsak földrajzilag, de a téma szerint is nagyon változatos faladathoz. Gyakori megbízás volt a munkaerő vándorlás okainak feltárása, az alkalmassági vizsgálatok, a fáradtság okainak feltárása, a munkahelyi légkör vizsgálata stb. Két-három év alatt autóbuszból átalakított mozgó laboratóriumot hoztunk létre. Közben pedig még az is – mérsékelten – lehetővé vált, hogy külföldi tapasztalatcserén vegyek részt – jóllehet csak szocialista országokban: Bulgáriában, Csehszlovákiában, Kijevben, az NDK-ban, Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nagyon jó fizetésem volt, jóval az átlag felett kerestem.

Volt ilyen irányba valamilyen nemzetközi szintű együttműködés a pszichológusok között az akkori szocialista országokban?

Ez nem együttműködés volt, ezek inkább csak tapasztalatcserék voltak. A KGM-nél végzett munka egy rövid időszak volt: 1967-től 1971-ig tartott. Fizikailag és mentálisan is eddig bírtam. Állandóan nyomasztott, hogy nem vagyok eléggé képzett, annak ellenére, hogy Molnár Imrétől, Engländer Tibortól és Kiss Györgytől is sokat tanultam és időnként konzultálhattam olyan jelentős kutatóval, mint pl. Csirszka János, aki már akkor a munkalélektan egyik – zaklatott sorsú – klasszikusa volt. Ezért végül is menekülési útként a tanulás lehetőségét kerestem. 1971-ben aspirantúrára jelentkeztem (ez a szovjet mintára az MTA által szervezett tudományos képzés volt, amelynek eredményeként kandidátusi tudományos minősítést lehetett szerezni). Azt gondoltam, hogy ha ösztöndíjas leszek, akkor legalább felszabadulok a munkateher alól és van legalább három évem arra, hogy a hiányosságaimat pótoljam és egy kicsit magamhoz térjek. A szerencsém most sem hagyott el, elsőre felvettek ösztöndíjasnak.
Első feladat az aspiránsvezető (témavezető, aki a képzésben és a kutatásban segít) és az úgynevezett aspiránsi munkahely kiválasztása volt. Én nem jelöltem meg senkit és semmilyen munkahelyet, mert nem ismertem személyesen olyan kutatót, aki a témavezetés feltételeinek megfelelne, és a pszichológia akkori szűkös intézményrendszere is nehézzé tette számomra az alkalmas kutatóhely kiválasztását. Végül az MTA illetékesei döntöttek: az aspiránsvezetőm Pataki Ferenc lett, az aspiránsi munkahely pedig az MTA Pszichológiai Intézete. Én korábban nem ismertem személyesen Pataki Ferencet, aki abban az időben az Intézet igazgatóhelyettese és a szociálpszichológia hazai megalapozója volt.
Életem újabb nagy szerencséje, hogy – kezdő kutatóként – ugyanabba az akadémiai intézetbe kerültem, ahol Molnár Imre fogadott gimnazista koromban. A Pataki által vezetett szociálpszichológiai osztály tagja lettem, ahová várták egyébként Engländert is, aki végül is egy éven belül oda is került és megalapította a Döntéspszichológiai Csoportot. Ez a mi közös életünknek, de főként az én életemnek, nagyon szignifikáns és nagyon fontos szakasza, hiszen ott lehettem a döntéspszichológia bölcsőjénél. A csoportnak Engländer Tibor volt a vezetője és Faragó Klára és Helmich Dezső mellett én voltam a harmadik tagja, mint aspiráns. Tehát egy olyan közegbe kerültem, ahol alkalmam volt arra, hogy a csoport tematikáján belül körvonalazzam a saját kutatói témámat, amely végül is a kollektív döntéshozatal folyamatainak a feltárására irányult.

Ha jól tudom, ez egy nagyon hosszú kutatói együttműködés volt, ami 2001-ig tartott.

2001-ig voltam a Pszichológiai Intézet Döntéspszichológiai Csoportjának munkatársa, hol főállásban, hol pedig fél állásban. Az ott töltött idő első 15 éve alatt kialakult a kutatói profilom, amely elsősorban a csoportos döntéshozatal folyamatainak feltárására és a vezetői hatékonyság pszichológiai determinánsainak azonosítására fókuszált. Ez utóbbi témakör alakulásában szerepet játszott egy másik nagyon fontos találkozás is, ami további szerencse az én szakmai életemben. Engländer Tibor révén 1968-ban kapcsolatba kerültem a Műegyetem Ipargazdasági Tanszékével, ahol Harsányi István volt a vezető. Ő a pszichológia iránt érdeklődő ember volt, aki a pályáját az Indorg Pszichotechnikai és Szervezési Intézetben kezdte a 30-as években, majd – részben ennek utódjaként 1946-tól 1949-ig (a betiltásig) a Munkatudományi és Racionalizálási Intézet egyik vezetője volt. Nem volt pszichológus, de a háború előtt Németországban részt vett pszichotechnikai részképzésen, így tájékozott volt a pszichológia alkalmazási lehetőségeit illetően. 1969.ben az egyetemen megalapított egy kutató csoportot, amely a vezetők döntési képességeinek a fejlesztését tűzte ki célul. Ez az Ipari Üzemgazdaságtan Tanszék profiljába nagyon jól beilleszkedett, ám ő (akkor még szokatlan módon) pszichológiai szempontokat is beemelt a kutatásba. Így pszichológus szakértőként Engländer Tibort és engem is integrált a kutatócsoportba. . Így olyan szerencsém volt, hogy miközben az MTA Pszichológiai Intézetben 1971-től a döntéselméleti kutatásokkal foglalkozhattam, ezzel egy időben a vezetői döntéseket vizsgáló gyakorlatorientált kutatásban is részt vehettem. Ráadásul ennek a tanszéknek több lehetősége volt például a szakirodalmak beszerzésében, mert Harsányi Istvánnak nagyon jó kapcsolatai voltak. Ebben a csoportban ismertem meg a vezetéspszichológia akkori legújabb kutatási eredményeit, amit ma már klasszikus megközelítésként tanítunk (például a Fiedler nevéhez köthető ún. kontingencia modellt). A szakirodalom legfrissebb eredményeire támaszkodva a kutatócsoportban olyan vezetőképzési módszereket dolgoztunk ki, amelyek elsősorban a döntési képesség fejlesztését szolgálták. Eredményeinket 1974-ben a Vezetői alkalmasság, vezetési készség című könyvben foglaltuk össze, amelyet még ma is sokszor idéznek. A legfőbb eredmény az volt, hogy sikerült kimutatni azt, hogy a Fiedler modelljében szereplő személyre orientált, és feladatra orientált vezetők elérő döntési stratégiákat alkalmaznak. És ez a fejlesztés eltérő módjait is implikálja. Én magam is néha elcsodálkozom, hogy mennyire naprakész volt a szakirodalom áttekintése ebben a könyvben. Hozzá kell, tegyem, hogy ez elsősorban Engländer Tibornak az érdeme, mert ő nagyon rajta tartotta a szemét az aktuális nemzetközi kutatásokon. Ebbe a közegbe sokat tanulhattam neves kutatótársaimtól.

1984-ben megvédte kandidátusi címét majd 1986-ban munka- és szervezetpszichológusi diplomát szerzett ezzel milyen új lehetőségek nyíltak meg az Ön számára? Milyen szakmai közösséget alkottak akkor a munka – és szervezetpszichológusok?

A történethez hozzá tartozik, hogy a szakma akkor dolgozta ki a szakpszichológusi szabályzatot, vagyis azt, hogy, hogy a pszichológiában az alapdiploma megszerzése után szakpszichológusi oklevelet is lehet szerezni három területen: a klinikusban, a munkalélektanban illetve a neveléspszichológiában. Ebben a munkában én is részt vettem. Kidolgoztunk szakirányú továbbképzési programokat, amelyeket kötelezően el kell végezni ahhoz, hogy valaki szakpszichológus legyen. Igen ám, de ki képezhet szakpszichológusokat? Nyilván csak az, aki rendelkezik szakpszichológusi oklevéllel. E dilemmáról hosszú vita volt a szakmában, amelynek eredménye az lett, hogy mind a három szakterületen született egy lista azokról, akiknek a munkásságuk, a gyakorlati ismereteik illetve tudományos teljesítményük alapján ilyen cím és szakpszichológusi oklevél adományozható, ami majd feljogosítja őt arra, hogy szakpszichológusokat képezzen. Én is így „szereztem” szakpszichológusi oklevelet (szakirányú továbbképzés nélkül).

Ezek után 1986-ban kezdett el a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen oktatni.

Igen, ez gyakorlatilag a következő szerencse az életemben. Kaptam egy üzenetet, hogy a munkapszichológia oktatójának megszűnt ott az állása, így felkértek arra, hogy ideiglenesen helyettesítsem. Ez tanév közben derült ki, és csupán 1 féléves helyettesítésről volt szó. Az akadémiai intézeti munkarend ezt lehetővé tette, mert hetente kétszer kellett fizikailag is az intézetben lenni. Így elvállaltam. Akkor ezt a pályám rövid kitérőjének gondoltam, végül azonban egy igazi kihívás és 14 évig tartó elkötelezettség lett belőle.
A pszichológusképzés Debrecenben 1974-ben indult. Ez volt az ELTE után a második pszichológusképző hely, ám vidéki egyetemként eléggé nehezen tudta az oktatói gárdát kialakítani. Ezért budapesti oktatók jártak oktatni a Debreceni Egyetemre. Engem is – a lejárt félév után – arra kértek, hogy maradjak még, mert a továbbiakban sincs alkalmas jelölt erre a feladatra. Bevallom őszintén, hogy ezt a munkát én nagy élvezettel csináltam, mert volt ugyan egyetemi oktatói tapasztalatom, (a műegyetemen Harsányi nem csak kutatóként alkalmazott, hanem ott elkezdtem pszichológiát is oktatni úgynevezett gazdasági mérnök hallgatóknak legalább tíz éven keresztül,) de egészen más dolog volt pszichológia szakos hallgatókat a pályára felkészíteni. Végül így ott ragadtam. Ez nemcsak szakmai kihívást jelentett a számomra, hanem egy izgalmas szervezetépítő munkában való részvételt is, a 80-as évek második felében a hallgatói létszám jelentősen nőtt, így meg kellett erősíteni a képzés szervezeti hátterét. Az intézetnek ekkor Mészáros István a neves fiziológus és hipnózis kutató volt a vezetője Az ő idejében alakult ki az a 4 tanszékből álló szervezeti struktúra, amely a mai napig létezik a Debreceni Egyetemen. Utolsóként – 1990-ben én kaptam megbízást a Szociál – és Munkapszichológiai Tanszék megalapítására. Ez már az óraadói státusznál nagyobb elkötelezettséget jelentett így félállásba láttam el a tanszékvezetői feladatot. Aztán 1991-ben úgy alakult, hogy intézetigazgató lettem és akkor főállásban oda mentem és csak félállásban tartottam meg az MTA Pszichológiai Intézetben az állásomat. Ott akkor igazgatóhelyettes is voltam, amelyről a debreceni igazgató választás után lemondtam.

Ha jól tudom 1989 és 1991 között töltötte be az igazgatóhelyettesi posztot az MTA Pszichológiai Kutató Intézetnél. Jelentett Önnek valamilyen kihívást, hogy pont a rendszerváltás idején töltötte be ezt a posztot?

A rendszerváltás csak nagyon közvetett módon játszott szerepet a vezetői megbízásomban: az új politikai légkör tette lehetővé hogy jelöltként szóba jöjjek, ugyanis én nem voltam párttag. Korábban az igazgatóhelyettesi munkakör része volt a személyzeti munka is, amelyen a párt nagyon rajta tartotta a szemét – ezért korábban a párttagság alapvető követelmény volt. A rendszerváltás nyomán az igazgatóhelyettesi munkakör átalakulhatott, menedzseri funkciókkal bővülhetett. Erre Pataki Ferenc engem alkalmasnak vélt. Akkor már évek óta az ő osztályán dolgoztam és nagyon jól tudtam vele együtt működni (a 1980-as évek elejétől egy ideig, őt, mint a Szociálpszichológiai Osztály vezetőjét is helyettesítettem, mivel a fokozódó tudománypolitikai szerepvállalása egyre nagyobb terhet rótt rá).

A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen Pszichológia Intézet intézetigazgatójaként (1991 – 1998) milyen kihívásokkal kellet szembenéznie?

Két nagyon fontos célkitűzésem volt intézet igazgatóként. Az egyik az, hogy teremtsük meg a profilját a képzőhelyeknek és ebben Debrecenis találja meg a maga helyét. Ezt az igényt a képzőhelyek számának növekedése is indokolta: időközben ugyanis elindult a képzés a Pécsi Egyetemen, és megfogalmazódott a szakalapítás terve – debreceni segítséggel – a Szegedi Egyetemen. Az ELTE például – hagyományait követve – az elméleti képzést helyezte a fókuszba, így jogosnak tűnt annak megalapozása, hogy a debreceni legyen egy gyakorlatorientált képzés, ahol az alkalmazott pszichológiák valamint a terepgyakorlatok hangsúlyosabban jelennek meg a tanmenetben, mint más képzőhelyeken. A tanszékalapító Kelemen László hagyományait követve a pedagógiai pszichológia mindig is hangsúlyos volt a Pedagógiai pszichológia Tanszék profiljában. A 90-es évektől Balogh László tanszékvezető elindította a tehetségdiagnosztikát és tehetségfejlesztést megalapozó kutatásokat is. Bagdy Emőke vezetésével a Személyiség – és klinikai pszichológiai Tanszék a mentálhigiénés tanácsadásnak és a pszichodiagnosztikai fejlesztő munkának a műhelyévé vált. A frissen megalakult Szociál – és munkapszichológia Tanszék a szervezetpszichológia és az alkalmazott szociálpszichológiai kutatások bővítését tűzte ki célul (a tanszék gondozásában hamarosan meg is jelent az első hazai környezetpszichológiai szöveggyűjtemény, és mi emeltük be elsőként a képzésbe a kulturális pszichológia eredményeit is). A képzésben a gyakorlatoknak is nagy jelentősége volt, mindhárom alkalmazott lélektani területen a hallgatókat terepgyakorlatokra küldtük, ez a képzés szerves része volt, olyan, mint a tanítási gyakorlat a tanárképzésben. A másik fontos célkitűzés az volt, hogy a debreceni Pszichológiai Intézet aktívabban kapcsolódjon bele a szakmai közéletbe. Erre jó alkalmat kínált például az, hogy 1994-ben ünnepeltük a debreceni pszichológusképzés megindulásának 20. évfordulóját. A megemlékezést a Magyar Pszichológiai Társaság Nagygyűlésének keretében tartottuk, amelyet – ennek kedvéért – először rendeztek meg a fővároson kívül – Debrecenben. Ez akkor hagyományt teremtett – ma már rendszeresek a vidéki képzőhelyen tartott nagygyűlések. Kiemelt törekvésünk volt a nemzetközi kapcsolatok bővítése Büszke vagyok arra, hogy 1991-ben sikeresen rendeztük meg Debrecenben az International Association of Cross-Cultural Psychology 11. konferenciáját, amelyen a kulturális pszichológia jeles képviselői vettek részt a világ számos országából ( az európai és amerikai kutatókon kívül sokan Dél-Afrikából és a fejlődő ázsiai országokból ). Ez nagyon ösztönzőleg hatott a képzésre is, mert – hiteles forrásból – számunkra új alkalmazott területekkel ismerkedhettünk meg. A lebonyolításban aktívan részt vállaló hallgatók számára is élmény volt a neves kutatókkal való találkozás.

Igen jelentős fejlesztéseket vitt végbe a pszichológus képzés terén végül miért hagyta ott mégis Debrecent?

Ebben több tényező játszott szerepet. Az egyik az, hogy a kétlaki élet olyan terheléssel járt, amely hosszú távon nehezen viselhető. Ez ugyanis azt jelentette, hogy az ún. intézeti napokat Budapesten, a hét másik részét ( szerdát és csütörtököt) Debrecenben töltöttem. E két nap alatt igyekeztem a tanszékvezetői, intézetvezetői feladataimat ellátni és az óraimat megtartani. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy éjfélig az intézetben voltam ám másnap reggel hétkor elsőként érkeztem. Ez egy kimerítő életmód – nemcsak nekem, hiszen munkatársaim is igyekeztek alkalmazkodni az én időbeosztásomhoz. Persze a kétlakiságnak megvolt az előnye is: a szakmai kapcsolatok alakításában a budapesti akadémiai munkahely sokat segített. (Ezért nem vállaltam – jóllehet az egyetem vezetése ösztönözte   – a debreceni letelepedést.)
A lemondásomnak azonban ezek csak háttértényezői. A közvetlen ok az volt, hogy visszajelzéseket kaptam arról, hogy törekvéseim – korábbi – egységes támogatása oszlásnak indul, vannak, akik az intézet továbbépítését szívesebben bíznák másra.   Ez egy megváltozott vezetési helyzetet teremtett számomra.   Úgy gondoltam, hogy az új kihívásnak e kétlaki életmóddal nem nagyon lehet megfelelni, tehát dönteni kell a debreceni leköltözés és továbbépítés, vagy a lemondás és távozás között. Én az utóbbit választottam.
A döntésben szerepet játszott az is, hogy Andorka Rudolf rektor úr évek óta csábított a Közgázra, a mai Corvinus Egyetemre. Én mindig nemet mondtam, mert nagyon fontos volt Debrecen, nem akartam akkor még otthagyni félkész állapotban. 1999-ben   Andorka Rudolf eredeti tervétől teljesen függetlenül (ő már nem is volt akkor aktív rektor) ismét hívtak a Közgázra, mert Hegedűs T. András a tanárképzésért felelős Pedagógiai tanszék vezetője hirtelen meghalt, és az utódját keresték. Ezt elsőre nem vállaltam, hiszen a tanárképzéshez kevéssé értettem. A Közgazdasági Egyetem a gazdaságpszichológia egyik lehetséges hazai bázishelyeként élt a képzeletemben. Hamarosan egy ehhez illeszkedő tervvel álltam elő. Azt kértem, hogy a Pedagógia Tanszék alakuljon át Pszichológiai és Pedagógiai Tanszékké és hatásköre a tanárképzésen túl terjedjen ki a közgazdászképzés pszichológiai megalapozására, vagyis a gazdaságpszichológia oktatására. Nagy meglepetésemre nagyon gyorsan jóváhagyták a tervet, s így az új tanszék számára megnyílt a lehetőség a tanárképzés megújítására , és a közgazdász képzés pszichológiai magalapozására. Ezt a gyors sikert az tette lehetővé, hogy a Közgázon nagyon befogadó közegbe kerültem, néhány héten belül nemcsak tanszékvezetői megbízást kaptam, hanem megválasztottak a Társadalomtudományi Kar dékán helyettesévé is. Néhány évig a Tanárképző Központ igazgatói feladatait és elláttam, és rövid ideig (három karra kiterjedő hatáskörrel) még Campus igazgató is voltam.

Milyen feladatokkal járt ezeknek a posztoknak a betöltése az Ön számára?

Ezek adminisztratív és – részben – a szó eredeti értelmében menedzseri feladatok voltak. Ezt meg is sínylette a kutatói karrierem, hiszen egy eléggé munkás időszakban lettem egyetemi vezető. A nagyon sok vezetői feladat mellett azonban sikerült a Pszichológiai és Pedagógiai Tanszéket úgy felépíteni, hogy a tanszéki munkatársak (többségükben volt debreceni kollegák/hallgatók) biztosítani tudták a megfelelő szakmai-tudományos munkát..

1987-tól kezdve már több kutatásban is, mint kutatásvezető vett részt, ha jól tudom. Melyek volt ezek közül az Ön számára a kiemelkedőbbek a kutatási témák és a kutatótársak személyének tekintetében?

A pályázati rendszer a kutatásokban az 1980-as évek közepe táján alakult ki , ennek az első intézménye az OTKA, ami az Országos Tudományos Kutatási Alapnak a rövidítése Elsősorban szervezetpszichológiai és döntéspszichológiai kutatásokat végeztem ilyen pályázati keretben többek között Engländer Tiborral, Faragó Klárával, Sass Judittal, Molnárné Kovács Judittal. Ám említhetném a doktoranduszaimat is, hiszen a debreceni évek alatt az ottani doktori iskolában elindultak én kutatói profilomhoz illeszkedő kutatások, aztán később a Pécsi Doktori Iskolában voltam programvezető az Alkalmazott pszichológiai programban, amelyben ezek a témakörök szintén hangsúlyosan jelentek meg.

Ön szerint milyen hatása volt ezeknek a kutatásoknak? Milyen változást lát abban, ahogyan ezeknek a kutatásoknak az eredményeit megítélik? Miben mások a mostani kutatók lehetőségei, mint a rendszerváltás előtt?

A pályázati rendszer a kutatási eredményeket egy kicsit közelebb hozza a kutatói személyes érdeklődéshez és a hasznosíthatósághoz. A pályázati rendszer előtt a kutatási témák központi elosztás és irányítás alatt voltak. Így volt ez az MTA Pszichológiai Kutatóintézetében is. A döntéspszichológiai kutatások elindításához is meg kellett szerezni az Akadémia vezetőségének a jóváhagyását és ebben csak másod vagy harmadrendű szempontvolt az egyéni kutatói érdeklődés a pályázati rendszer megkönnyítette a külföldi kapcsolatok ápolását is, ugyanis a külföldi tanulmányutak, konferencia részvételek anyagi vonzatát a pályázat költségvetésébe be lehet építeni. Korábban egy külföldi utat is a különböző döntéshozó testületek hagyták jóvá, ahol a szakmai szempont mellett sokszor ehhez képest irreleváns szempontokat is mérlegeltek. Ennek hátrányos következményeit még az MTA intézeteiben is érezni lehet, jóllehet az Akadémia – szemben az egyetemekkel – a 70-es, 80-as években egy kicsit kivételezett helyzetben volt, itt sokkal több lehetőség volt a külföldi kapcsolatok ápolására. Például amerikai tanulmányútra elsősorban az Akadémiáról volt lehetőség kiutazni, én is így találkozhattam kutatási témám jeles kutatóival, akiket ma már a szakkönyvek klasszikusként emlegetnek (pl. Tversky, Kahneman, Janis stb.)

A kb. 10 év betiltás, majd a nagyon lassú kibontakozás megtette a hatását. A pszichológiát – még pályakezdő koromban is – nagy gyanakvás övezte, amely a tudatlanság és a hamis ideológiai beidegződések számlájára irható. Nem véletlen , hogy a munkalélektan kifejezést is csak óvatosan használtuk, semlegesebbnek tűnt a ( sokkal szűkebb értelmezési tartománnyal rendelkező) ergonómia megnevezés. A fogalmi zűrzavarral legtöbbször TIT előadóként szembesültem. A Tudományos Ismeretterjesztő Társaság feladatának tartotta azt, hogy a tudomány eredményeit népszerű formában közel hozza az emberekhez Az egyes tudományterületek képviselői különböző tematikájú előadássorozatokat kínáltak fel az ún. József Attila Szabadegyetem számára. Ezeket az előadásokat – belépő díj ellenében – bárki meghallgathatta. Viszonylag fiatalon – a hetvenes évektől kezdve én is bekapcsolódtam ebbe a munkába, és megdöbbenve kellett tapasztalnom, hogy az előadás témájától függetlenül, az előadás végén a kérdések elsősorban az a grafológiával, asztrológiával, az álomfejtéssel stb. voltak kapcsolatosak.
Hasonlókat tapasztaltam a munkapszichológusi munkám során is. Az előítéleteket a pszichológia szó gyorsan mozgósította, így ha lehetett kerültük. A szervezetekben akkor még nagyon kevés pszichológus fordult meg, az ő fellépésük, viselkedésük nagymértékben formálta a pszichológusokról és a pszichológiáról alkotott homályos elképzelést. Ez akkor aránytalanul megnövelte a gyakorlatban dolgozó pszichológusok felelősségét. Pályakezdőként én is ezzel szembesültem. Ez is szerepet játszott abban, hogy 1971-ben megszakítsam a gyakorló munkapszichológusi tevékenységemet.

Milyennek élte meg az a tanulói közösséget, az oktatást, amikor Ön elkezdte a tanulmányait, a mostanihoz hasonlítva, amelynek most tevékeny szervezője és alakítója? Hogyan és miben változott meg az idő során az Ön feladata, mint oktató?

A különbség nagyon jelentős és sokrétű. Két tényezőt emelnék ki: a hallgatói létszám alakulását és a hallgatók szakmai elkötelezettségét.
Korábban már szó volt róla, hogy a 60-as években kis létszámú évfolyamokkal indult újra a pszichológus képzés. Ez fokozatosan – évről-évre – emelkedett (az ELTE-n gyorsabban Debrecenben, lassabban), Én nagyon örültem annak, hogy még a 90-es években is ott egy-egy évfolyam harminc-negyven főből állt. Ez optimálisnak tűnt. Debrecenben az oktatók személyes kapcsolatot tudtak ápolni a hallgatókkal. Ez versenyelőnyt jelentett az ELTE-vel szemben, mivel ott viszonylag hamar átálltak tömegképzésre (százon felüli hallgatói létszámmal) és ez a képzés légkörét nagymértékben meghatározta. Sajnálatos módon ma már minden képzőhelyen tömegképzés van, legalábbis BA szinten, és ez (szükségszerűen ) személytelenebb hallgató-oktató viszonyt eredményez. Ez természetesen hat az oktatás színvonalára is: egy 100 fős előadás esetén nagy kisugárzású előadónak kell lenni ahhoz, hogy megmozgassa a hallgatókat, és ez csak nagyon keveseknek sikerül.Részben az előzővel függ össze, hogy korábban a hallgatókat nagyobb szakmai elkötelezettség jellemezte. Számomra például evidens volt, hogy diplomaszerzés után pályakezdő pszichológusként kezdjem meg a tevékenységemet valamilyen alkalmazott pszichológiai területen. A mai képzési rendszerben ez már nem ennyire evidens. A BA oklevél nem is jogosítja fel a pályakezdőt arra, hogy önállóan pszichológusi tevékenységet végezzen, a megszerzett ismeretek is hézagosabbak, a továbblépési lehetőségek is változatosabbak. Ennek természetesen sok pozitív vonzata van, ám a szakmai elkötelezettséget – és ebből adódóan a tanulási motivációt sok esetben hátráltatja.

Több nemzetközi társaságnak is tagja, ha jól tudom, ez mivel jár az Ön számára?

Igen, a legfontosabb szerepet szakmai karrierem alakulásában az Európai Kísérleti Szociálpszichológiai Társaság, a gazdaságpszichológiai kutatók nemzetközi hálózata és a döntéspszichológusok nemzetközi együttműködése (SPUDM – Subjective probability, utility and decision making) játszotta. A 70-es, 80-as években ezek jelentősége jóval nagyobb volt, mint manapság, hiszen a társaságok által szervezett konferenciák biztosították a nemzetközi kutatásokban való gyors betekintés lehetőségét ( a folyóiratok hozzáférhetősége és a könyvbeszerzés anyagi korlátokba ütközött). Így nagy előny volt, hogy a Szociálpszichológiai Társaság folyóiratát a tagdíj befizetője ingyen megkapta (ma is így van). A külföldi kutatókkal való kapcsolatot a hazai megrendezésű nemzetközi konferenciák tovább erősítették. Életem egyik nagy élménye, hogy egyik szervezője voltam a Budapesten megrendezett X. SPUDM konferenciának 1986-ba, amelyen az összes jelentős döntéskutató jelen volt a világ minden tájáról.

A Magyar Pszichológiai Szemle rovatvezetője volt és jelenleg a szerkesztőbizottsági tagja. Mit jelentenek az Ön számára ezek a munkák? Hogyan éli meg ezeket a feladatokat?

Igen, először rovatvezető voltam majd – az életkor előrehal adtával a hagyomány szerint – a szerkesztőbizottság tagja lettem. Ez éppen most fog megszűnni, mert a Pszichológiai Szemle szerkesztősége – Pléh Csaba lemondásával- újjáalakul. Nyílván én ennek már nem leszek a tagja, bizonyos életkor után úgy gondolom, hogy a lehetőséget át kell adni a fiatalabbaknak.
A Pszichológiai Szemlében viszonylag alulreprezentáltak a munka- és szervezetpszichológia témájú cikkek. Ennek oka van, mert az ilyen témakörben végzett kutatások döntő többsége nem nyilvános, a megbízók – a jó hírnév vélt vagy valós védelme miatt – letiltják a megjelenést. Sokszor ezt már a kutatás megkezdésekor közlik a kutatóval. Többek között ez is az oka annak, hogy kevés ilyen témájú tanulmány jelenik meg a Szemlében. Ezt az akadályt nekem sem sikerült leküzdeni, így sajnálatos módon rovatvezetői munkám hatékonysága nagyon alacsony volt.

Több kitűntetést is kapott (Széchenyi Professzori ösztöndíjas OM, 1997; Budapesti Corvinus Egyetem aranyérme, 2007; Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, 2008; Pedagógus Szolgálati Emlékérem, 2010), amely a pszichológusként és oktatóként végzett munkáját dicséri, ezek közül melyik a legkedvesebb az Ön számára?

Főként a Corvinus Egyetemen kaptam ezeket a kitüntetéseket. Örömmel fogadtam őket, mert azt üzenték, hogy ebben a közegben – a korábban már említett előzmények ellenére – pszichológusként is a figyelem homlokterébe lehet kerülni. Igaz, ebben szerepet játszott a vezetői szerepvállalásom is. Az aranyérmet is elsősorban a vezetői munkámért kaptam. Kari vezetőként ugyanis nekem kellett az építészekkel egyeztetnem az egyetem igényeit a Kar Duna-parti új épületének tervezésekor. Az egyeztetések során sokszor úgy tűnt a számomra, hogy a tervezőknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen igényeknek kell megfelelni. Ily módon ez a vezetői feladat is megtelt pszichológiai tartalommal, beillett egy környezetpszichológiai, és szervezetpszichológiai terepgyakorlatnak. El kellett magyaráznom, hogy egy egyetemi célra építendő épületnek alkalmazkodnia kell az egyetemi szervezeti kultúrához.( például arról, , hogy a folyosó nem lehet két méter széles, mert a hallgatók életük egy részét a folyosón élik stb.) Sokat tanultam a vitákból, a mai napig, ha a szervezeti kultúráról vagy a környezetpszichológiáról tartok előadást innen merítem a példákat. Mindemellett büszke vagyok arra, hogy ebben a szerepben azt is elérhettem, , hogy a gazdaságpszichológia atyjának, Katona Györgynek a kétszer két méteres fényképe ott legyen a Duna-parti egyik folyosón és mellette az életpályájának ismertetése és néhány – a család által adományozott – relikvia. Ezt olyan eredménynek tartom, amely nekem többet ér az aranyéremnél.

Több egyetemen is oktatott, hogyan látta ezeknek az egyetemeknek az életet egy szervezet pszichológus szemével?

Óriási különbség van. Az egyetemeknek ugyanis nagyon különböző a szervezeti kultúrájuk, nagyon különböző ebből következően a pszichológiához és a pszichológus hallgatókhoz való viszonyulásuk. Sajnálatos, hogy még mindig nem elég nagy az országon belüli hallgatói mobilitás, így ezt a hallgatók csak korlátozott mértékben tudják javukra fordítani. Ez némileg összefügg azzal, hogy a képzőhelyek szakmai arculata – a korábbinál ugyan jobban – , de még mindig nem eléggé markánsan körvonalazódik. Ezen a téren még nagyon sok teendője van a szakmának.

Milyen szakmai kihívásokat lát még önmaga és a pszichológia előtt?

Ez részben összefügg az előbb mondottakkal. (Talán nem véletlenül) a Pázmányon Péter Katolikus Egyetemen is tanszékalapító lettem: a Szociál – és Szervezetpszichológiai Tanszék alig egy éve alakult, így a szakmai munkát most kell megalapozni. Ebben igyekszem támogatni Sass Juditot , a tanszék vezetőjét. Ennek egyik első lépése volt a Társadalom és szervezetpszichológiai MA szakirány akkreditációja. E képzés elindítása , a szakmai-kutatási háttér megteremtése, a gyakorlóhelyi hálózat kiépítése a tanszéki munkatársak előtt álló nagy kihívás. Persze van még kötődésem a Corvinus Egyetemhez is, a továbbépítkezésért ott is felelősnek érzem magam.

Az egyetemi képzési profilok kialakítása mellett milyen kihívás állhat még Ön szerint a pszichológusképzés és a pszichológusok előtt?

Szerintem minden pszichológusnak – nemcsak a szervezetpszichológusoknak, hanem a többi szakterületen dolgozó pszichológusoknak is – az egyik legfontosabb feladata, a pszichológus szakma presztízsének a növelése. Ez is szükséges ahhoz, hogy az a rengeteg sarlatánság, ami körülveszi, a pszichológiát valahogy akadályba ütközzön. Manapság egymás után tűnnek fel a – jobbára angol nyelvű megnevezéssel megjelölt homályos „szakterületek” , amelyekben feloldódik a pszichológiai kompetencia. E területeket önjelölt, pszichológiai kompetenciával és végzettséggel nem rendelkező „botcsinálta szakértők” sajátítják ki, akik akaratlanul is lejáratják a pszichológiát. Coach például bárki lehet, aki annak tartja magát, ilyen képzés gyakorlatilag nem létezik. Kell pszichológus diploma ahhoz, hogy valaki coach legyen? Nem kell – miközben ugye ez azért egy tanácsadási tevékenység , amelyre egy pszichológushallgató – ha erre adja a fejét – legalább hét évig készül, hiszen a pszichológus diploma megszerzése után még tanácsadó szakképzésre fog menni két évre. Ezek után kell felvennie a versenyt a botcsinálta coachokkal. De hát mondhatnék más ilyen elnevezést is. Tehát ma a pszichológiának az egyik legnagyobb kihívása az, hogy versenyképes tudjon lenni, illetve a szakma presztízsét úgy tudja megteremteni, hogy ezek a sarlatánok nem vegyék a bátorságot, hogy – ugyan más néven – pszichológiai tevékenységet végezzenek. Nyilván a kamarának lesz majd a feladata, hogy ebben valahogy segítse a szakmát, de ez nem csak a kamara kérdése, itt azért nagy szakmai összefogásra van szükség. (A coachok esetében a Pszichológiai Társaságban Székely Vince manapság erre tesz kísérletet).

Hogy érzi, visszagondolva az Ön eddigi szakmai pályafutásának mi volt a legnagyobb kihívása?

Visszanézve úgy látom, hogy az egyik kihívás az volt, hogy a kezdetben igen hézagos szakmai tudásomat a megfelelő szintre fejlesszem. A másik pedig az, hogy megleljem a megfelelő egyensúlyt a szakmai-kutatói feladatok és a menedzseri feladatok között. Az elmondottakból kiderült, hogy pályakezdő koromtól kezdve a vezetői feladatok mindig megtaláltak, és állandóan azzal kellett küszködnöm , hogy ez ne vonja el nagyon a figyelmet a szakmai munkától. Sajnos ezt az egyensúlyt nem mindig sikerült megtalálni – a hiány elsősorban a szakmai teljesítményben érezhető.
Ennek ellenére nagyon szerencsésnek gondolom magam, mert az élet nagyon sok lehetőségeket kínált fel, mindig megőrizhettem a döntési szabadságomat, és nagyon sok olyan személy támogatott, akiknek örök életre hálás vagyok.