Interjú
Még mielőtt az életútinterjú kérdéseire rátérnénk, szeretném megkérdezni a Tanárnőtől, mit gondol a pszichológusképzés átalakításának kérdéséről, illetve a jelenleg rendszer kereteit végül meghagyó, pár nappal ez előtt született döntésről?
Szeretném hangsúlyozni, hogy milyen fontos döntés született a pszichológusképzés jövőjét illetően. Tudomásunkra jutott, hogy vissza kívánják állítani a hagyományos képzési rendet, s ez rendelet-tervezetben meg is fogalmazódott. Ennek hatására kör e-mailek sora zajlott le a képzéshelyek vezetői közt, s vasárnap estére (április 21.) minden intézetvezető jelezte a saját rektora felé a közös álláspontot, s kérte, hogy ezt képviselje a rektori tanácsban. Az ELTE pszichológiaképzésének vezetője a Rektori Konferencia, illetve a Bölcsészettudományi Kollégium elnökének, mindannyiunk nevében írt levelében megfogalmazta közös álláspontunkat. Ez tehát a hétvége eredménye. Ma pedig a hírekből mindannyian értesülhettünk róla, hogy Palkovics László sajtónyilatkozatban közölte, hogy a képzés változatlanul kétszintű marad.
Ennek fontos üzenete van. Az, az összefogás, amely a kétszintű képzés bevezetésekor kialakult a képzőhelyek között, az most is hatékony volt. Szeretném, ha ezt a hallgatók is továbbvinnék, s az a versengés, amely az intézmények között megvan, ilyen, együttműködő jellegű versengés lenne. Elvégre kollégák lesznek, a jövő szakemberei, képzésvezetői. Így működik, kérem a demokrácia! Együtt erősek vagyunk, és tudjuk képviselni a szakma érdekeit. Ez egyúttal ez azt is jelenti, hogy a szakmának kell megtervezni a saját jövőjét, és a kormányzati szervekkel elfogadtatni, s nem fordítva. Azt gondolom, ez a jövő útja, másképp nem érdemes. Mert mi, pszichológusok, képesek vagyunk érvényes következtetéseket levonni a jövőre nézve, a ma állapotából, mert ismerjük az egyén és a csoport természetét. Ennél fogva módunkban áll jövőnket alakítani, formálni, megfogalmazni, hogy a szakma hogyan kíván élni. Én nem vagyok egy nagy internet-barát, de ez az összefogás elképzelhetetlen lett volna nélküle! Roppant jól jött, hogy egy ilyen eszköz volt a kezünkben: olyan előnyei vannak, amiket nem lehet elvitatni. Vannak persze hátulütői is, amelyeket igen veszélyesnek tartok, de meggyőzhető vagyok az előnyeiről is, lehet velem vitatkozni. Emiatt egyébként ilyen fehér hollónak érzem magam manapság, mert engem érdekel, mit mond a másik. Én ezzel csak gazdagodom. A vita nagyon fontos, és manapság már nem divat. Szerencsére pl. a nemrégiben lezajlott OTDK-n (Debrecen, április 15-17.) azt tapasztaltam, hogy újraéledőben van a vitázás kultúrája. Abban a szekcióban, amelyben elnököltem, rendkívül gyümölcsöző vitákat folytattak a hallgatók, öröm volt nézni, s más helyekről is hasonlókat hallottam. Ennek nagyon örülök.
Én nem vagyok egy harcos természet. Azt gondolom, ha elérek valamit, az használható példa, de nem szeretném ráerőltetni senkire, amit én gondolok. Nem javaslat, hanem egy minta, amit csinálok, jelzés, hogy lehet így is csinálni, de nem kötelező. Például, amikor ide a Sophianumba beköltöztünk. Összeszedtem néhány cserepes virágot a gangról, behozattam, és mindjárt más lett tőle a környezet. Anélkül, hogy ezt bármilyen módon reklámoztam volna. Mások meg kérdezték, hogy: „Nahát, ezt lehet?” Hát, persze, hogy lehet! Nem kötelező, nem írja elő senki. Aki akarja, átveszi és követi ezeket a példákat, és rendszer lesz belőle. Lehet, hogy hosszú idő kell hozzá, és nem is kell, hogy hozzám kötődjön. Mert ez engem nem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy az apró változások megtörténjenek. Én így tartom helyesnek, nekem ez a motivációm.
Aki rendszeres látogatója a Tanárnő óráinak, jól tudja, hogy előadásain sokszor személyes példákkal, családtagjaival megtörtént esetekkel szemlélteti a tananyagot, amelyből világosan kirajzolódik a család, a rokoni kötelékek szerepének fontossága a Tanárnő életében. Hogyan vélekedik közvetlen környezete a Tanárnő hivatásáról, és viszont: nehézséget okoz-e a Tanárnő számára szétválasztani szakmai, illetve magánéletét?
Ez biztos, hogy rányomja a bélyegét az ember működésére. Bizonyos értelemben magányossá tesz a pszichológusi hivatás, hiszen nagyon sok titkot őriz, amelyeknek csak egy része válhat nyilvánossá, amikor az ember engedélyt kap a betegtől, hogy ezekről nyilatkozzon. A többit nem közölheti, és ha az ember titkokkal él együtt – hiába nem mérgezik ezek a titkok –, bizonyos helyzetekben bezárul. Ezt nem sokan veszik jó néven. Az én családom ezt jól viseli, szerencsére. Főleg a családban lévő gyerekeket emelném ki itt elsősorban, akiknek a fejlődéséből személy szerint én nagyon sokat tanultam. A tapasztalat ugyanis nagyon sokszor felülírja az elméletet, megtanítja az embert arra, hogy az egyéni különbségek milyen hatalmasak lehetnek. A papíron, a tudományos közleményekben ez nem szerepel, a valóságban viszont ott van! És nem tudjuk megszólítani a gyereket, ha nem vele, hanem a tanulmányainkkal próbálunk kontaktust teremteni; na, ezért szerepelnek az egyéni példák annyiszor az óráimon, hogy az iskolapadból kikerülve a hallgatók képesek legyenek ezeket a különbségeket felfedezni. A gyerekeknek egyébként én el szoktam mondani, hogy szerepelnek az óráimon, és ezt nagyon szeretik, büszkék rá! De én a családban, a személyes kapcsolataimban nem pszichológus vagyok. Ott időnként elviselhetetlen perszóna vagyok, mert megtehetem! Nem hűvös, távolságtartó, másokat elemző pszichológus vagyok a magánéletben, hanem ugyanolyan ember, mint mindenki más, csak sok titokkal. Ez azt jeleni, hogy amilyen közösségekbe én járok, ott semmi esetre sem vállalok pszichológusi munkát, hiszen az kettős viszony lenne, nem tehetem meg.
Mikor, s milyen formában került először kapcsolatba a pszichológiával? Érte-e valamilyen meghatározó élmény, amely a segítő hivatás felé mozdította?
Sokat gondolkoztam ezen, de nem is tudom… én világ életemben a határokat feszegettem. Vitába keveredtem a villamoson, az autóbuszon, az utcán, és megpróbáltam ezekből jól kijönni. Többségében sikerült is. A bátyám azt mondta, egyszer emiatt még alaposan meg fognak verni! De nekem valahogy mindig sikerült kimásznom ezekből a helyzetekből, azzal, ahogyan kommunikáltam. Csípős megjegyzéseket tettem, abból vita keveredett, és én abból mindig jól kijöttem. Én voltam az a kislány, aki a házmesterrel megbeszélte, hogy milyen szemtelenek a gyerekek! Meg az, aki az utcán vadidegen emberek családtagjai iránt érdeklődött, csak úgy. Alapvetően érdekel az ember. Hogy hogyan reagálnak dolgokra, s ha rosszul reagálnak, meg tudom-e változtatni, és emiatt képes voltam nagyon messzire elmenni. Én nem féltem sosem az emberektől, mert föl sem merült bennem, hogy nekem bármi félnivalóm lenne! Ha az osztálytársamat mutogatós bácsi támadta meg, ráüvöltöttem, hogy „Mit ölelgeti azt a gyereket, maga részeg disznó?!” – általános iskolás, negyedikes voltam. Azonnal körülvettek minket. Ösztönösen cselekedtem. Aztán megvédtem az egyik osztálytársamat, aki a csontváz nyakába vörös nyakkendőt kötött, a kicsapástól. Az egészségtan tanárnő azonnal jelentette, mint a szimbólumok meggyalázását. Megpróbálták kideríteni, ki volt az, de én felálltam, és azt mondtam, az osztály közös döntése volt a tett. Nem adtuk ki az osztálytársunkat, és ez a lány több mint harminc év múlva jött oda hozzám, hogy megköszönje, hogy megmentettem. Erről akkor nekem fogalmam sem volt. Én csak azt tudtam, hogy engem úgy neveltek, árulkodni a legsúlyosabb bűn. Engem nagyon érdekeltek az emberek, mindig, így jutottam tehát el a pszichológiához.
A középiskolában volt-e olyan tanára, akire példaképként tekintett, s aki motiválta a pályaválasztásban?
Nem, érdekes, nem. Akik számomra mintaadóak, a meghatározóak voltak, nem volt közük a pszichológiához. A tanároknak mindig a személyisége volt számomra meghatározó, nem a tantárgy, amit tanítottak. Az énektanárom, például, Lukin László Tanár úr, és a felesége, Eszter néni. Hihetetlenül jól bántak velünk. Általános iskolába a Horváth Mihály térre jártam, s ők ott tanítottak, mindketten példaértékűen, hihetetlenül élményszerűen! Én miattuk voltam karénekes, pedig nem volt se jó hangom, se kiváló hallásom! Az énekkar tagjai az Ábécédé c. rádióműsorban szerepeltek, fellépéseink voltak, és ezért fizettek. A pénz egy részét kirándulásra fordítottuk. Egy 120 tagú kórus, felszállt a hajóra – szülő nem volt velünk – és mentünk! Ők felnőttként bántak velünk, úgy kezeltek minket, mint akikre lehet számítani, és mi tudtunk is úgy viselkedni. Felelősségteljes emberekként bántak velünk, általános iskolás negyedikesként, és ezért örökké hálás leszek nekik.
Rögtön az érettségi után felvételizett az egyetemre? Mennyiben befolyásolta tanulmányait az akkori politikai-társadalmi berendezkedés?
Igen, és meg is volt a bekerüléshez szükséges pontszámom, de helyhiány miatt nem vettek fel, csak a következő évre, úgyhogy az akkoriban fiúknál szokásos „katonaidőt” én is letöltöttem. Az alatt az egy év alatt segédápolónő voltam, és ez nagyon tanulságos volt. A betegektől nagyon sokat tanultam. Az Völgy utcában voltam, az, az OPNI – bár akkor még nem így hívták – neurózis-osztálya volt. Koronkay Tanár úr volt az osztályvezető-helyettes, ő tartott nővér-továbbképzéseket, s nagyon megbecsülte a nővéreket, akik a nap túlnyomó többségét a betegekkel töltik. Nagyon élveztem ezt az időszakot, tényleg nagyon élveztem. Felnőttként kezeltek, a második héten, délután már egyedül hagytak az osztályon, 18 évesen én voltam az ügyeletes az épületnyi beteggel. Megkaptam a bizalmat, amitől nagyon jól éreztem magam. Úgy kerültem oda, hogy édesapám a farmakológiai kutatólabort vezette. Ezt az egyet kértem tőle, hogy ezt intézze el nekem: ki szerettem volna próbálni magam, hogy valóban szeretnék-e elmegyógyintézetben, pszichológusként dolgozni. Azt mondta, ez egy okos gondolat, így elintézte. Mérei Tanár úr is ott dolgozott, akinek a fantáziáját megmozgatta, hogy egy pszichológus-palánta került az osztályra, s engem a farmakológiai laborból felhozott a pszichológiai laborba, mint orvos-írnokot. A kölcsönös előny mentén jó szövetséget kötöttünk: ő szerzett egy státuszt, nekem ez pedig nagyon kedvező terepet biztosított. Amikor elkezdtem az egyetemet, már egy éves tapasztalatom volt. Ez alatt az idő alatt Mérei Tanár úrtól rengeteget tanultam. Gondoljon bele, amikor Bagdy Emőke, Mórocz Kenéz, Szombathelyi Éva, Kiss Eszter, szóval, amikor ez a nagy generáció fél éves szakmai gyakorlatát töltötte, én ott voltam orvos-írnokként. Amit én ott kaptam… az semmivel nem pótolható! Én 1968 tavasza óta ismerem őket. Ez egy nagyon gazdag korszak az életemben, semmivel nem pótolható.
Hogyan teltek egyetemi évei, milyen volt egyetemistának lenni akkoriban? Kik voltak a legfontosabb tanárai? Milyen módon nyújtottak mintát, követendő példát a hallgatóknak?
Ugye biológia-pszichológia szakra vettek fel, és az első időben túltengett a biológia, nagyon kevés pszichológiai tárgyunk volt. De ezek viszont Barkóczy Ilonával voltak, és ez meghatározó volt. Hihetetlen, hogy milyen tehetséggel és hozzáértéssel csipegette ki abból a kevés rendelkezésre álló nemzetközi szakirodalomból a releváns információkat. Saját kezűleg gépelt anyagokat hozott nekünk, amiket aztán egymás közt terjeszthettünk. Hogy ő ezekhez, hogy jutott hozzá, fogalmam sincs… talán Kardos Lajos nemzetközi összeköttetései révén. Kardos Professzor úr, aki a tanszéket vezette, inkább tudós volt, kutató, kevéssé pedagógus. A hallgatókkal Barkóczy Tanárnő foglalkozott. Megtanított minket gondolkodni, olvasni, referálni. Abban az időben a kísérletek végkicsengésének, eredményeinek meg kellett egyeznie a marxista-leninista filozófia tanaival… valami egészen hátborzongató volt. Ennek ellenére Barkóczy Tanárnő mégis meg tudott tanítani bennünket önállóan gondolkodni, úgy, hogy közben ne üssük meg a bokánkat… fantasztikus munkát végzett! Szegedi Márton Tanár úr szintén. Ahogyan ő a személyiséget, és nem a beteget nézte, az meghatározó volt. Mindig azt mondta, ami akár a jelmondata is lehetett volna: „A pszichológiai vizsgálat után létezik olyan diagnózis, hogy sine morbo!” És ez nekem is zsinórmértékül szolgált, hogy ne a tüneteket keressem, hanem a személyiséget. Lehet, hogy vannak az embernek ilyen-olyan jellegzetességei, de ettől még egészséges! És az évfolyamunk is nagyon jó volt. Összetartó közösséggé, csapattá alakult ez a harminc ember, akik között olyanok voltak, mint Budavári Ágota, Gáspár Mihály, Oláh Attila, László János, vagy Kapusi Gyula.
Milyen fontosabb barátságokat kötött az egyetemen, amelyek később mind szakmailag, mind pedig emberileg meghatározták életét?
Ők, akiket felsoroltam az előbb.
Hogyan jellemezné az egyetemi órákon kívüli diákéletét? Zajlott-e önképzés, pl. szakkörök, szemináriumok, klubok képében? Voltak-e rendszeres társasági események, bulik, esetleg szakmai rendezvények?
Persze! Eötvös-klubnak hívták, mi csináltuk. Harmadévben nemzetközi pszichológus napokat szerveztünk. Mi! Ez az esemény végül nem fulladt botrányba, de a rektor megtiltotta, hogy az egyetem épületeiben összejöttünk, az egyetem kollégiuma pedig nem fogadta a külföldről érkező hallgatókat. Mert mi hívtunk előadókat és hallgatókat Nyugat-Európából. Ekkor elhatároztuk a negyedévesekkel együtt, hogy lakásra jelentettük be az érkezőket. Például a mi lakásunkba. A szüleim lementek a vidéki házba, a bátyám is eltűnt, a nagymamám pedig otthon maradt gazdasszonynak, hogy ellásson minket. És a Nyugat-Európa különböző szegleteiből érkező hallgatók ott laktak nálunk. A szemináriumokat pedig lakásokra szervezve, például Vajda Zsuzsánál, Buda Bélánál tartottuk meg, és nem vitt el senkit a rendőrség. Ez volt az első nemzetközi pszichológus napok! Mi ebből nem engedtünk, hosszú távon ebből lett az OTDK.
Az egyetemen kívüli önképzésre is volt lehetőség, olyan módon, hogy odamentünk a tanárokhoz, és megkértük őket, hogy foglalkozzanak velünk. Nem voltunk túl félénkek… de a tanárok szerencsére nyitottak voltak erre, s ez heti rendszerességgel zajlott. De így kerültem én a nyári gyakorlati helyemre is, a Pszichológiai Kutatóintézetbe, a Szondi utcába. Kértem egy időpontot Marton Magdától, aki fogadott, és megengedte, hogy ott töltsem a gyakorlatomat. Ettől mindenki el volt ájulva, kérdezték, hogy csináltam? Állítólag nem szereti a nőket… De engem fogadott, s Gál Nórával és Budavári Ágotával voltunk ott hárman. Jól meg is dolgozott minket, de én ennek nagyon örültem, mert szerettem volna dolgozni! Marton Magda évekkel később elmondta, hogy ’56-ban, amikor az én édesapám a Szentkirályi utcai belklinikán volt, s szervezte, hogy az orvostanhallgatók segítsenek a sebesültek ápolásában, gyógyszerszállításban, találkozott vele. Ők tehát ismerték egymást, de erről soha egyikük sem beszélt nekem! Én csak azt tudtam, hogy engem fogadott. A forradalom után mindkettőjüket kirúgták az egyetemről, noha egyikük sem harcolt. Apámnak még egy bűne volt: ’57-ben még az egyetem vezetéshez tartozott, s a korábban származási okokból elutasított hallgatókat mind fölvette, így keresztfélévben egy extrém-nagy évfolyam kezdte meg a tanulmányait. Valamelyikük a ’90-es években elmondta, hogy édesapámnak köszönheti, hogy orvos lehetett. Aztán édesapámat ’57-ben kirúgták, s akkor került a Lipótra, és úgy kerültem én aztán oda. Hihetetlen kacskaringós utak vannak, rejtett indítékokkal. Furi, mi?
Hogyan tekintett az ifjúság az egyetemi, s a külső vezéregyéniségekre? Hogyan látták őket diáktársai, s hogyan ítélte meg őket Ön?
Én egy polgári elkötelezettségű ember voltam. Éveken keresztül úgy éltünk, hogy nem tudtuk, mit hoz a holnap, hogy édesapámmal mi lesz. Hogy börtönbe kerül-e vagy akár ki is végzik? Nem tudtuk. Ez ott lebegett a család feje felett, és éppen ezért a politikai vezérek nem nagyon vonzottak engem, hogy így mondjam. A’70-es évekre mindenkit rehabilitáltak már, aki a forradalmi eseményekben részt vett, viszont ennek ára volt. Az édesapámat viszont nem rehabilitálták, mert ő ezt az árat nem kívánta megfizetni. Ezt én mindig olyan sárosnak éreztem, ezeket az embereket. Az évfolyamtársaimmal gyakran beszéltünk erről, akár politikai vitákba sem féltem bonyolódni velük, mert nem tudtam félni. Mindig azt mondtam – és ettől a háta borsózott mindenkinek –, hogy szeretném, hogy tegyek valamit, amiért engem letartóztatnának, mert akkor legalább tettem valamit! De az, hogy én itt félelemben éljek… és egyszer csak letartóztatnak, és ettől félve ne beszéljek, ne csináljak semmit… Vitatkoztunk, beszélgettünk, de semmi bajom nem lett. Semmi megtorlás nem ért. Én nem vagyok egy zászlóvivő, harcos, forradalmár alkat. Viszont szeretem kimondani, amit gondolok. Lehet, hogy van valami, ahogyan kimondom a gondolataimat, amitől az nem veszélyes. Amitől a másik nem támadást érez. Jól csomagoltam be a véleményemet, és elmondtam az érveimet, azt hiszem. Lehet, hogy ezért nem kezeltek ellenségként. Pontosan emlékszem, hogy 1974. március 15-én rajtam ott volt az a kokárda, amit édesanyám első elemiben készített nekem. Senkin nem volt, csak a Tringer Lászlón volt, meg rajtam. Nem vittek el, nem rúgtak ki. Valószínűleg veszélytelennek ítéltek, a stílusom miatt. Lehet, hogyha kikérném az irataimat, azért találnék egy-két jelentést magamról…
1973-ban szerzett diplomát az ELTE-n. Hogyan alakult élete ezután? Hogy zajlott akkoriban az álláskeresés? Hol volt az első munkahelye? Hogyan emlékszik vissza első munkanapjára? Pályakezdőként milyen kihívásokkal szembesült?
Hát, hihetetlen szerencsés helyzetben voltam, mert a szakmai gyakorló helyemen maradhattam, a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikán. A klinika vezetője akkor Juhász Pál volt, aki bővíteni akarta a pszichiátriai ellátásban résztvevők számát. Időleges megbízatásokat szerzett, majd abból végleges státusz lett: én is így kerültem oda 1973 szeptemberében, központi gyakornoki státuszban, majd 1977-ben lettem véglegesítve. De én akkor rögtön el is mentem aspiratúrára, három évre. Neuropszichológia volt az én kutatási témám, és azzal a céllal küldtek engem ki, hogy visszatérve ezzel a szemlélettel gazdagítsam az intézetet. Mások azért mentek aspiratúrára, mert nem érezték jól magukat az intézetben, én azért mentem, mert nekem helyem volt ott. Szegedi Márton, Horváth-Szabó Katalin és Sajgóné Molnár Irén voltak a munkacsoportomban, velük dolgoztam együtt, s Szegedi Márton, mint egy atyamester, minden munkámat ellenjegyezve kísérte a fejlődésemet. Teljes biztonsági hálóban éreztem magam. Mindig időt szakított rá, hogy velem és Oláh Györgyivel foglalkozzon. Pszichológiai vizsgáló-eljárások széles repertoárját tanultam meg itt. Juhász Pál referáló értekezleteket is tartott, kijelölte a különböző tudományos cikkeket – német, angol, francia, olvasd – és referáltunk.
Előadásain gyakran emlegeti Stroke-osztályon végzett munkáját. Hogyan került ebbe a közegbe? Milyen jellegű feladatokat kellett itt ellátnia? Általánosságban hogyan látja a pszichológusok helyzetét a kórházi berkeken belül? Milyen tapasztalatai, élményei vannak ezzel kapcsolatban?
A klinikán Juhász Pálnak az volt a szemlélete, hogy mindenki minden osztályon forduljon meg, mielőtt kiderül, hogy hol köt ki. Én, kezdtem Halász Pálnál, az epilepszia-osztályon, aztán a pszichiátriai osztályon, Iván László mellett, s Szegedi László mellett, az idegosztályon. Megismerkedtünk az idegrendszeri betegségek pszichodiagnosztikájával, különböző pszichiátriai megbetegedések kezelésével. A cerebro-vaszkuláris osztályra is beforogtam, Nagy Zoltán Tanár úrhoz. Azután, miután visszatértem az aspiratúrámról, Juhász Pál halála után megbíztak a nappali szanatórium vezetésével! Ez igazán egy neuropszichológusnak való feladat, nem? „Abszolút” oda való voltam… viszont hihetetlen kihívás volt ezekkel az emberekkel dolgozni. Munkát szerezni nekik, hogy védett körülmények között dolgozhassanak, s a személyes rehabilitációjukkal is foglalkozni. Nem volt egyszerű munka, de élveztem. De ekkor visszajött Nagy Zoltán a Mayo Klinikáról, és azt mondta: „Mi az, hogy egy neuropszichológus a nappali szanatóriumot vezeti?” És maga mellé vett a cerebro-vaszkuláris részlegre. Az egyre markánsabb stroke-osztályt Veér András, aki Nagy László évfolyamtársa volt, hívta meg a Lipótra, s így alakult ki az Agyér-betegségek Országos Központja. Én igazából nem változtattam ekkor munkahelyet, csak mentem én is a csapattal a Lipótra. A csapatban a legidősebb Nagy Zoltán volt, aki később az OPNI igazgatója is lett, de közvetlenül utána én következtem. Már a klinikán kialakult az a rendszer, hogy a pszichológus a terápiás rendszer értékes tagja, és ezt a szemléletet vittem magammal a stroke-osztályra is. Nem viták és konfrontációk kereszttüzében, hanem szép lassan elértem, hogy az én véleményem fontos lett a mentális állapotok megítélését illetően. Persze ahhoz, hogy az én véleményemet figyelembe vegyék, ahhoz jó vélemény is kellett! Azután akkoriban volt a protokollok kialakításának korszaka: és a stroke-protokollba a mentális állapot vizsgálata és kezelése belekerült. Tovább képeztük egymást, egymást gazdagítottuk egymást a gyógyító közösségben. Ma a Honvéd Kórházban dolgozik a többségük. Én nagyon sokat átvettem az ő szemléletükből, csak ránézek a neurológiai státuszra, és tudom is, hogy mi az a feladat, amivel kezdeni fogok. És szerintem az egy kábítószerhez hasonló élmény, amikor az ember megtapasztalja a lassú fejlődést. Azt, hogy valaki, aki a stroke után gyakorlatilag életképtelen volt, hihetetlen rossz állapotban volt, elkezd visszatalálni az életébe! Elkezd dolgozni, fejlődni, és ezt az ember látja. Fantasztikus élmény végigkísérni ezt az újrakezdést. Ilyenkor az ember azt érzi, van értelme az életének. De én ebben csak katalizátor vagyok, nem én vagyok a fontos, a munka java részét ő végzi el. A háttérből helyzetbe hozom, ha úgy tetszik, és ez nehéz. Viszont úgy tűnik, eredményes, és akkor én jól működöm. Nem a frontvonalban, a háttérben! Ez az én mákonyom!
Kandidátusi címét 1981-ben, Leningrádban szerezte. Hogyan nyílt lehetősége a külföldi tudományos tevékenységre? Mennyi időt töltött a Szovjetunióban? Milyen tapasztalatokkal tért haza?
Ez is Juhász Pál nevéhez köthető, ő ezt elhatározta, hogy én oda megyek aspiratúrára és engem prés alá helyezett. Azt is tudni kell, hogy Mórocz Kenéz előttem már elment a Szovjetunióba, ő azonban nem védte meg a kandidátusi disszertációját, úgyhogy a következő én voltam a pszichológusok közül. Én egy fél évet az EEG-laborban töltöttem, mint laborasszisztens, és Huszár Ilona, valamint Juhász Pál felváltva győzködtek ezen idő alatt, hogy fiatal vagyok, nem vagyok családos, ambiciózus is vagyok, menjek hát ki. Tudományos karrier kell, ha egyetemi klinikán akarok dolgozni, erre szükség van, mondták. Én, gondoltam, beadom a jelentkezésem, legfeljebb nem vesznek föl. De a felvételi napján Juhász Pál már mondta is, hogy bekerültem, méghozzá Leningrádba. Nem beszéltem túlságosan jól oroszul, úgyhogy amikor megérkeztem, rögtön orosztanfolyammal kezdtem az ott-tartózkodásomat. Rövid idő alatt kiderült, hogy a professzor, akihez kerültem, nem kíván már soká a Szovjetunióban maradni, és benyújtotta a kivándorlási kérelmét. Merthogy ő zsidó volt, és ők megtehették. Arról nem kívánok beszélni, hogy a Szovjetunióban micsoda antiszemitizmus volt, de az volt, és ezért sokan választották a kivándorlás lehetőségét, ő pl. Amerikába. Nem is értettem, hogy ő miért fogadott engem, állandóan lerázott, a kutatásom egyáltalán nem haladt. Ekkor ráadásul eltörtem a karomat, ami nagyon hosszú ideig gyógyult. Nehéz időszak volt. Én viszonylag könnyen kötök barátságot, és a kollégiumi szobatársaimmal, kollégáimmal, akik nagyon barátságosan bántak velem, hamar megtaláltam a közös hangot. Rendszeresen látogattak, amíg kórházban feküdtem. Mikor jobban lettem, moziba vittek, gyerekfilmeket nézettek velem, hogy jobban tanuljam a nyelvet. Jól éreztem magam, de a munka nem haladt. Se munkatervem, se témavezetőm nem volt. Amikor aztán a kezem megbénult, hazahozattak, és a traumatológiai intézetbe helyeztek. Rendbe hoztak, de ez szörnyű időszak volt, lassan gyógyultam. Viszont végül rendbe jöttem, visszamentem és új témavezetőm lett, egy nagymamám-korabeli hölgy, Traugott. Vele már hihetetlen szerencsém volt. Ő Lurija-tanítvány volt, s nagyon jó neuropszichológus, az életszemlélete nagyon tetszett, jó kapcsolat alakult ki köztünk.
Maga a Szovjetunió viszont megrázó volt. A hiánygazdálkodás hátborzongató volt. Az aspiratúra abból a szempontból viszont nagyon jó volt, hogy kiderüljön, ez engem nem zavar. Olyan képességeimről szereztem tudomást, amelyekről más körülmények között valószínűleg nem tudtam volna soha. Kiderült, hogy a jég hátán is meg tudok élni. Másodpercek alatt döntésre tudtam jutni fontos kérdésekben, például, hogy hová érdemes mennem a különböző, hiánycikknek számító élelmiszerekért. Pedig, ha nem úgy döntök, akkor lehet, hogy a sorban már csak a harmincadik vagyok, és nekem abból akkor már nem jut. Megtanultam a valódi értékekre is koncentrálni. Meg arra, hogy az én munkámat ne bérmunkában, helyettem írja meg valaki, mert ennek akkor ott volt keletje. Én azt megcsináltam magamnak, szépen. Izgalmas tapasztalat volt, amelynek során magamról is nagyon sok mindent tudtam meg. És tudományos kapcsolatokat, barátságokat építettem. Egyszer úgy esett, hogy az egyik kollégámnak, akivel jó barátságba kerültem, új szemüveg kellett. Receptje volt rá, de pont olyan szemüveg nem volt, mert a piacon – merthogy akkoriban a hús, meg a retek mellett ott árulták a külföldről behozott szemüvegeket is – épp nem volt olyan. Aztán szépen sorban jöttek a többiek is az intézetben, hogy nekik is kellene. Úgyhogy amikor hazajöttem, hét szemüveget csináltattam, ezt ők szépen kifizették nekem, és én vittem nekik vissza. Előttem a vámnál egy lengyel hölgyet vizsgáltak, akinél három szemüveg volt. Közölték vele, hogy ez csempészet. Nekem hét szemüveg volt a táskámban… nem kaptak el. Azt gondolom, hogy van Gondviselés. Én nem csempésztem, nem nyerészkedni akartam, senkit nem akartam becsapni, én a barátaimon akartam segíteni, akiknek tönkre megy a szeme!
Azután eljött a védés napja. Én az előtte lévő nap azt mondtam, hogy szeretném, ha felszerelnék nekem a diavetítőt meg a vásznat, hogy begyakorolhassam az előadásomat. Veszedelmesen izgultam, és nem akartam a hosszú nádpálcával a reszkető kezemben, a közönségnek háttal mutogatni, el akartam próbálni a vetítést. Velem egy időben védett valaki más is, s én szóltam neki, hogy ha gondolja, csatlakozzon, mert én főpróbát tartok. Eljött a témavezetője is, meghallgatta mindkettőnk előadását, majd megkérdezte, ez honnan jutott eszembe? Mondtam, hogy én izgulok, és szerettem volna biztonsággal mozogni a védésen, és a mondandómra koncentrálni. Azt mondta, addig ez az intézetben nem volt szokás, onnantól kezdve bevezették! Mert, hogy milyen ésszerű.
Mindezt orosz nyelven tettem, a páciensekkel is oroszul kommunikáltam, nagyon jól megtanultam a nyelvet. De hát ott éltem köztük, muszáj volt. Hihetetlen zárkózottak, megközelíthetetlenek egyébként. Ugyanakkor, ha közel került hozzájuk az ember, fantasztikusak! Nagyon jól bántak velem, miután megismertek. Egyszer az egyikükkel színházba mentünk, ott volt az unokaöccse is, aki megkérdezte, hogy külföldi vagyok-e. Válaszoltam, hogy igen, én magyar vagyok. Erre ő: „Jó, de akkor miért nem nézel ki külföldinek?” Nem érttettem, hogy érti. Minden, ami rajtam van, magyar. Azt mondta, a viselkedésemre érti. Nem úgy viselkedtem, ahogyan a külföldiek. Kiderült, hogy ott is azt a mintát követtem, hogy elvegyültem. Barátságokat kötöttem, nem villogtam külföldiként. Egy időben kerültünk az intézetbe egy kubai fiatalasszonnyal. Neki minden egyes ruhadarabja Leningrádban lett beszerezve, hiszen Kubában nem kell csizma, bunda és hasonlók. Egyszer elmentünk együtt múzeumba. Neki feladták a kabátját, és megkérdezték tőle, hogy érzi magát a Szovjetunióban. Nekem odavágták a kabátomat. Mondtam is a barátnőmnek, hogy ennél nagyobb bókot még az életben nem kaptam! Ő idegen volt, én otthon voltam.
Fő szakterülete az afázia gyógyítása. Az Afázia Egyesület elnökeként heti rendszerességgel tart csoportos foglalkozásokat. Miért szeret afáziásokkal dolgozni? Tudatos választás eredményeként került kapcsolatba e területtel?
Az aspiratúrám ideje alatt, odakint kerültem kapcsolatba logopédusokkal, és láttam, hogy milyen fantasztikusan sokat tehetnek a beszéd fejlesztéséért. A stroke-osztályon nem volt logopédus, úgyhogy én foglalkoztam a betegek ez irányú fejlesztésével, később pedig szorgalmaztam, hogy legyen erre is szakember. Az Afázia Egyesületet az ezzel élők alapították, az ő kívánságuknak megfelelően jött létre, s ők kértek fel engem elnöknek. Annak alapján, ahogyan én – türelemmel és bizalommal – foglalkoztam, dolgoztam velük. Tapasztalatot szereztem a velük való munkában. Úgy tűnik, hogy az, ahogyan kommunikálok, elég egyértelmű, és az afáziásoknak pont erre van szükségük. Arra, hogy a különböző csatornákon érkező információk ugyanazt jelentsék, illetve, hogy az ő beszédjüket megértse a másik. Úgyhogy hetente csoportot tartunk, s itt megtanulják egymást megérteni, kivárni, amíg a másik megszólal. Azt is megtanulják, hogy nem minden nehézségük forrása az afázia, s ezeken is érdemes dolgozni. Szeretik ezt a csoportot.
Igazságügyi pszichológusi végzettsége is van, amelynek következményeként számos jogi procedúra, bírósági ügy szemtanúja volt. Miként értékeli az ezeken keresztül kirajzolódó társadalmi folyamatokat? Milyen alapvető jellemzőket tudna említeni ezen ügyekre, illetve a bennük szereplő személyekre vonatkozólag? Véleménye szerint milyen társadalmi változásokra lenne szükség, pl. a válások vagy az erőszakos bűncselekmények számának csökkentése érdekében?
Hamis lenne az a kép, hogy egyre durvábbak a válások. Én 1982 óta szakértek, és ez bizony hosszú idő. A bíróság számára nehezen megítélhető esetek kerülnek a pszichológus szakértő látószögébe, tehát a legrosszabb esetek azok, amikkel a szakértő találkozik. Régebben sokkal kevésbé volt ez jellemző, nem nagyon tudták, hogyan is viszonyuljanak ehhez az új lehetőséghez. Az viszont tapasztalható, hogy az ügyek védelmét szolgálók nagy energiával próbálják az ügyfelek érdekeit képviselni, és kérdések sorával bombázzák a szakértőt. Negyven-ötven kérdést küldenek a bírók a szakértőnek, úgy, ahogy az ügyvédtől azt kapták, ömlesztve. Ez nem kedvező, hogy ügyvédekkel állunk szemben, akik kvázi megrendelőként lépnek fel ezekben az ügyekben. A szakértő viszont nem küldi vissza, hogy összegezzék, mert így esetleg elesik a kenyerétől. Én nem, mert nekem van főállásom, ezt megtartottam mellékszálnak az életemben. Jogomban áll visszaküldeni az aktát, ha nagyon elfoglalt vagyok, és ezzel élek is. Hogy eldurvultak volna a válások? Nem véletlenül tanítunk resztoratív eljárásokat, nem véletlenül szorgalmazzuk a mediációt: ennek az igazságszolgáltatásban helye lenne. Az ügyvédek ütközetet vívnak, és nem megegyezésre törekszenek. Ez a szemlélet, remélhetőleg teret fog nyerni, pillanatnyilag még nehéz. A neuropszichológusi képzettségemnek köszönhetően én főként a koponya-agysérülést követő mentális állapot felmérést végzek, ezek jórészt biztosítási ügyek, ahol feladatot vállalok.
A Magyar Pszichológiai Társaság Etikai Bizottságában is jelentős tevékenységet folytat. Véleménye szerint mik a legfontosabb szakmai etikai irányelvek, amelyeket minden pszichológusnak feltétlenül be kell(ene) tartania, illetve milyen problémás pontokkal találkozhatunk a jelenlegi szabályozásban?
Az etikai kódexet folyamatosan korszerűsíteni kellene. De a pszichológus-társadalom hajlamos úgy kezelni a SZEK-et, mintha az a Bizottság saját gyermeke lenne, pedig ez mindenkié, s mindenkire vonatkozik. Hosszú ideje, mióta Simon Péterrel feladatot vállalunk a Bizottságban, a tagokat egyszerűen nem lehet rábírni, hogy a változtatás érdekében javaslatokat tegyenek. Ha mégis érkezik javaslat, az azért történik, mert Pályaszocializáció, pszichológus etika c. tárgyat oktatom itt az egyetemen, és a hallgatóknak kötelező a félév végéig az Etikai Kódex változtatására javaslatot tenni. A legfontosabb szabály a titoktartás szabálya. A kettős szerep elkerülésének szabálya, valamint a jelentési kötelezettség. Ezek egészséges harmóniája a pszichológus-működés kulcsa. Mikor őrzöm meg a rám bízott titkot mindenáron vagy mikor jelentek? Én soha nem jelentettem semmit, viszont a delikvens, akinek a titkáról szó volt, abban szerepet játszottam. Ő maga jelentett, nem én. Így is meg lehet oldani. Nagyon nagy felelősség ez. Az ember nem biztos, hogy mindig jól meg tudja ítélni, hogy mikor kell lépni, emberek vagyunk, hibázhatunk. De a terhet viselni kell.
A Pszichológia Intézetének alapítása (2000) Dr. Horváth-Szabó Katalin, a neves valláspszichológus nevéhez fűződik. Hogyan került kapcsolatba a Pázmánnyal? Mi jellemezte az egyetem pszichológusképzésének kezdeti időszakát?
Horváth-Szabó Katalinnal a Szegedi Márton Tanár úrnál töltött szakmai gyakorlatom során ismerkedtem meg, 1968-ban. Szakmai barátság, de nagyon jó barátság a miénk. Ő kért engem fel, hogy pályázzam az intézetvezetői posztra. Az intézetnek nem volt könnyű helyzete akkoriban. Nagyon lelkes, harmincfős hallgatói csapat, és nagyon lelkes, elkötelezett, ám szintén szűk körű oktatói gárda dolgozott itt. A karon a szak megbecsültsége igen alacsony volt. Az intézet vezetője például nem volt tagja a Kari Tanácsnak, amikor én ide kerültem. Az utolsó szakként néztek rá, nem kívánt, idegen testként kezelték a pszichológiai képzést. Nem volt semmilyen, a pszichológiai képzést megtartó intézkedés: nem volt könyvtára az intézetnek, nem voltak oktatóhelyiségeink, s az oktatói gárda is többnyire külsősökből állt. Nem voltak eszközök, nem voltak tesztek. Az általános lélektani képzést, bérmunkában az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének munkatársai végezték. Nem tudtuk leoktatni a teljes vertikumot. Az, hogy mégis akkreditált képzés maradhattunk, a többi képzőhelynek köszönhető: senki nem akarta megfojtani a Pázmányos pszichológia-képzést.
A Tanárnő 2003-ban vette át az Intézet irányítását. Milyen új feladatokat jelentett a vezetői pozíció? Milyen alapelvek mentén kezdte el a Tanárnő az Intézet további szervezését?
Én azt gondoltam, hogy egy jó képzést szeretnék, amelynek első lépéseként vonzóvá kellett tegyük a képzést a diákok számára. Szerződéseket kötöttünk szakmai gyakorlatokra, külső helyszínekre. Lehetőleg külső oktató, terepen végezze a gyakorlatokat. Mert azok a hallgatók, akik kikerülnek a képzésből, az ismeretségek révén el fognak tudni helyezkedni. Így az állás, ha nem is azon a helyen, de a szakma vérkeringésébe bekerülve, előbb-utóbb jönni fog. A tutorális rendszerű képzés tehát népszerű lett, évről-évre több és több lett a jelentkezők száma, s ez magával hozta az oktatói létszám növelését is. Én onnan fogtam meg az egészet, hogy az igényt kell növelni, nem egyből az oktatói létszámot. Az érdeklődés megnőtt, és emiatt muszáj volt bővíteni a tanári kart. Hosszabb folyamat volt ez, s viszonylag lappangva zajlott, de sikerült. A 30 főről 150 főssé duzzadt a jelenlegi elsős BA-s évfolyam. A szakunk népszerű, a karon belül a legnépszerűbbek közt van.
A másik, hogy legyen arculata a képzésnek, ezt még Horváth-Szabó Katalin álmodta meg. A Pázmány arculata a valláspszichológiai, a klinikai pszichológiai és az igazságügyi pszichológiai képzés volt. Ezek a szakirányok – ma már persze más néven – most is megvannak. Más képzőhelyek érdekét nem sértve, de léteznek, és a társadalom igényeit kielégítve működnek. Aztán a jó szociálpszichológia-képzés! Kovács Zoltán Tanár úr volt az első, aki a nevét adta az akkreditációhoz, s jelenleg mind az ő tanítványai azok, akik most e területen oktatnak. Kezdetben a kommunikáció, illetve szociológus-képzéssel összefogva terveztem a szociálpszichológia-képzést megvalósítani, de erre ellenállás mutatkozott. Most azonban, jó idővel később már más tanszékekkel, például a nemzetközi tanulmányok szakkal együttműködésben zajlik a szociálpszichológia-oktatás. Ezekre időt kell hagyni. Mert az embert félreértik, hajlamosak azt hinni, hogy a hatalmát akarja növeszteni, pedig nekem erre semmi szükségem. Én csak jó szociálpszichológia-képzést szerettem volna kiépíteni, amely mára megvalósult. Egy karon így kell lenni, de ehhez nekünk meg kellett nőni. Nekem mindig vannak ötleteim, én tudom, mit szeretnék megvalósítani, s van türelmem ahhoz, hogy kivárjam, hogy ez meg is valósuljon.
A katolikus szellemiség, mint vezérlő elv, amelynek mentén az Intézetet irányítja, a Tanárnő életében is meghatározó. Hogyan egyeztethető össze a vezetői tevékenység és a személyes meggyőződés?
Ez ugye egyetem, tehát az embernek a személyes meggyőződése tükröződhet a tetteiben, de a hallgatóitól nem kérhet számon semmit, rájuk egyáltalán nem hathat ilyen irányban. Ezt is úgy próbálom áthidalni, hogy Szűcs Balázs atyával együttműködve, hátrányos helyzetű gyermekek táboraiba beajánlom a pszichológus hallgatókat. Az atya kiváló ember, senkire soha rá nem kényszerítette a szemléletét, pl. azt, hogy imádkozzon. Aki akar, imádkozik, aki nem, nem. Viszont a lelkiségből kapnak a hallgatók is, pusztán azáltal, hogy a gyerekekkel foglalkoznak, velük vannak egy egész héten keresztül. Választási lehetőséget kell adni, nem mást. Nem hiszem, hogy túl nagy az aránya a hívő hallgatóknak, azonban a pszichológia iránt elkötelezettek, a másik ember iránt türelmet tanúsítanak, és ennyi már elég.
A sikeres munkához elengedhetetlen a kollégákkal való gördülékeny együttműködés. Az oktatók felvételekor milyen alapvető kritériumokat támasztott, illetve támaszt a jelöltekkel szemben? Milyen szempontok szerint alakította ki a jelenlegi tanári kart?
Ez nem egy egyszemélyes „road show”, nem én válogattam ki mindenkit, aki itt tanít. Az intézetben a tanszékek, mint kis sejtek működnek, miknek vezetői vannak. Én a vezető oktatókkal a kezdetektől fogva megbeszéléseket – én úgy hívom, vének tanácsát – tartok. Túl a tudományos üléseken, értekezleteken a docensekkel megtárgyalom az aktuális kérdéseket, a jövőt, hogy merre tartsunk. Az intézetvezetés, jóllehet, egyszemélyes feladat, a döntések előkészítésében a vezető oktatók mindig aktívan közreműködtek. Minden vezető oktatónak delegáltunk különböző feladatokat, amiben egyedül döntöttek. Az emberek felvétele pedig az igény és a lehetőségek szerint zajlott. A külső oktatók számának folyamatos csökkentése volt a cél, hogy minél több tárgyat tanítson belsős, ugyanakkor azért legyen külső helyszínen, környezetben szerzett tapasztalat is, terepgyakorlat formájában. Például Boros Tanár úr révén börtönökkel szerződtünk, ami nekik is jót tett, hatott a pszichológushallgatók üde szemlélete. A bővítésben előnyt élveznek a volt Pázmányos hallgatók, szerintem ez látszik is az oktatói gárda összetételén. A nagy kérdés, az általános lélektan-képzés önállósítása pedig megtörtént a karon belül. Először átnyergeltünk a BME-re, aztán Kovács Ilona vezetésével önálló tanszék jött létre az intézeten belül. És ezt Botos Máté jó szívvel fogadta! A következő álom a doktori iskola, ez az én álmom. De ehhez kell az is, hogy csak ne csak oktatói, hanem kutatói státuszban legyenek itt az emberek. Legyenek, akik KAP-pályázatra kapnak megbízatást. És így fokozatosan valósuljon meg a doktori iskola, de ez már nem az én feladatom. Én ezt már nem tudom megvalósítani, de a cél ott van. A továbblépés lehetősége meg van teremtve.
Sokak szerint Pázmányosnak lenni igazi életérzés. Ezt vélhetően alapvetően befolyásolja az egyetem szellemisége. A Pázmány katolikus intézmény, ami lényeges különbségeket feltételez a többi egyetemhez képest, pl. a tanterv kialakítása vagy az oktatók gondolkodásmódja tekintetében. Miben tér el még a miénk a többi pszichológia szaktól? Milyen erősségei, illetve gyengeségei vannak más egyetemekéhez viszonyítva?
A pszichológiai képzések közül, azt hiszem, mi vagyunk a legfiatalabbak. Ez előny, mert amikor elindultunk, máris arculatunk lett. A tanárokat is sikerült úgy megnyerni a képzésnek, hogy ha nem is mindannyian vallásosak, de hisznek a pszichológiában, és ez az oktatói tevékenységüket is áthatja. A pszichológia iránt elkötelezett, lelkes emberek tanítanak nálunk, és ez nagyon jó minta. Erősségünk még, hogy nagyon sok tapasztalt, gyakorlati képzésben jártas szakember oktat nálunk, ennél fogva nem tananyagot, hanem gyakorlati tapasztalatot adnak át a hallgatóknak. Ragaszkodunk a tutorális, kis létszámú csoportokkal történő képzéshez is. Ez igen nehéz, mivel egyre nagyobb létszámú évfolyamokkal kell dolgoznunk, de én ebből nem engedek. Hála Istennek, itt a szemináriumi termek lehetőséget adnak erre. Olyan nem fordulhat elő, hogy 30-40 fő van egy szemináriumon! Mindenki kerüljön sorra, és kapjon – lehetőleg pozitív – visszajelzést, ehhez ragaszkodom. Szerezzenek tapasztalatot arról, hogy hogyan működnek, és lépjenek úgy a pályára, hogy kontaktust tudnak teremteni a másik emberrel. De azt kell, hogy mondjam, a hallgatók is lelkesek. Amikor 2014-ben nem lehetett gólyatábor, én elmentem a Dékán úrhoz, és megmondtam neki, hogy a pszichológus gólyatáborhoz márpedig én ragaszkodom. Mert 150 hallgatót beengedni egy képzésbe úgy, hogy semmiféle ismeretük nincs róla, egy helyiség nem működik, egy projektor nem működik… hát két hét alatt hátat fordítanak nekünk, és átmennek egy másik egyetemre! Nem lesz jó, lelkes hallgató belőlük. Megkértem az első évfolyamot elvégzetteket, illetve a felelőseiket, hogy szervezzék meg a beavató tábort. És meg is szervezték, Velencén, és nagyon sok tanár le is ment. Én utolsó nap mentem le, egy hatalmas össztáncot is tartottak, köszönetképpen! Megköszöntem én is a Dékán úrnak, a szervezőknek, hogy mindezt véghezvitték. És az elsősök, amikor elkezdték a tanulmányaikat, nem azt nézték, hogy mi nincs, hanem lelkesen belevetették magukat az egyetemi életbe. Az összefogás szellemisége, a képzőhely sorsáért vállalt felelősség az, amit én nem láttam más képzőhelyeken. És 2015-ben is lesz gólyatábor!
Hogyan látja a Tanárnő a szakmai utánpótlás-nevelés helyzetét? Milyen változásokat tapasztal az öt, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtti állapotokhoz képest? Más-e a pszichológushallgató 2015-ben, mint pl. 1973-ban vagy 2003-ban?
Lehet, hogy nekem szerencsém van, vagy én ezt váltom ki belőlük, de én lelkes hallgatókkal találkozom, akik tényleg pszichológusok akarnak lenni. A vizsgán is, ha meggyőződöm valakinek a felkészületlenségéről, mindig ebből a szempontból értékelem. Ha az szeretne lenni, akkor meg kell tanulnia. Puff, megbukik nálam, aki felkészületlen. Megbukik, de ha pszichológus szeretne lenni, eljön még egyszer. Én lelkes vagyok, megpróbálok sokat adni, és azt látom, hogy a hallgatók többsége most is lelkes. Vannak persze, akik kevéssé elkötelezettek, de motiválatlan emberrel nem találkoztam még. Mi nagyon motiváltak voltunk, mert nagyon nagy volt a szűrés. Most is nagy a szűrő, hiszen ezer fölött van a jelentkezők száma, és mi csak 150 főt veszünk fel. Aki pedig nem alkalmas, megbukik, nem végez.
Mi a véleménye, a hallgatói keretszámok drasztikus emelkedéséről? Ugyan a mesterdiploma megszerzéséig csak a felvett diákok töredéke jut el, mégis felmerül a kérdés: valóban szükség van ennyi pszichológushallgatóra Magyarországon?
Igen, mert kihullik az, aki nem motivált. Abból csak előny származhat, ha nő Magyarországon a pszichológiai kultúra. Ha valaki a BA-t elvégzi, máris ragad rá valami a pszichológiai kultúrából. Mesterré pedig már nem akarunk sok embert képezni, ott már lényegesen más a képzés jellege, intenzívebb a személyes kapcsolat. A kar érdeke, hogy ennyi BA-s fel legyen véve. Ott kell hallgatót felvenni, ahová jelentkeznek, és hozzánk sokan jelentkeznek. Ez egy alku a karral, nekik is megvan az előnyük belőle, de nekünk is. A Dékán úr pedig nagyon jó partner az ilyesmiben.
Ha találkozhatna pályakezdő önmagával és mondhatna neki három dolgot, mik lennének ezek?
Hát, fogalmam sincs… én pályakezdőnek is lelkes voltam, ez mindig is jellemzett. Akkor harciasabb voltam, és azok a példaképek, akikről említést tettem, segítettek megtanulni, hogy nem harciasnak kell lennem, mert akkor koppanok! Nekik köszönhetően rájöttem, nem fogok tudni így haladni, az nem az én stílusom. A saját stílus kialakítása a legfontosabb. Tehát akkor ezt feltétlenül mondanám. Azután sok meg nem írt tanulmány is van bennem. De az a helyzet, hogy nem sajnálom. Persze ezt azért másképp is lehet csinálni. De ami le van írva, az már nem az enyém, én azt már nem szeretem. Azon már nem lehet változtatni, azon már túl vagyunk, az már a tegnap. Már nem érdekes, már nem is így csinálom! Azután, én mindig tanár szerettem volna lenni, és azt hittem, hogy nem leszek. Kanyargósak az utakon, de az ember végül elér oda, ahová az útja vezet.
Mit tanácsolna egy mai friss diplomás pszichológusnak? Mik a legfontosabb készségek, melyeket ki kell fejlesztenie, s mik a leggyakoribb hibák, amiket egy kezdő – tapasztalatlanságából adódóan – elkövethet?
Nagyon nehéz, különösen az egészségügyben dolgozni, mert az ember bizalommal fordul a másik emberhez, és nem veszi észre az átveréseket, rosszul fogadja őket, személyes érzelmekkel. Pedig nem személyesen őt akarják átverni, csak a másik a saját érdekét követi, és ezért történik mindez. Azt kell megtanulnia egy fiatal pszichológusnak, hogy megérezze, hogy hova vezet az a lépéssor, amelyen elindult. Mi lesz a következménye. Hogy egy példát mondtak: mi az a fajta beszélgetés-vezetés, amely könnyen személyessé teheti a beszélgetést, amikor már nem egy pszichológus beszélget a páciensével, hanem egy nő beszélget egy férfival. Tehát, hogy hol van az, ahol elcsúszik a határ? Az interjúalany manipulációi hol érhetők tetten? Mert ő megpróbálja a beszélgetést átkeretezni, az pedig senkinek nem jó, ha ő tartja a kezében a dolgot. A kérdésekkel jól kell bánni, beleavatkozni a beszélgetés menetébe. Nem durván befolyásolni, terelni. Ezt nagyon fontosnak tartom.
Mit értékel a legnagyobb szakmai sikerének? Mi volt a legnehezebb helyzet, amivel valaha szembesült pályafutása során?
Hát, a legnehezebb helyzetek azok a kudarcok voltak, amikor intézetvezetőként láttam, hogy egy tapodtat nem halad előre a pszichológiai képzés helyzete. Ezt kellett megélnem, hogy nem tudom elfogadtatni az elképzeléseimet a kar vezetésével. Nem egy év volt, nem kettő, és ez nehéz volt. Miközben az érdeklődés egyre nőtt a szak iránt, a kar vezetése viszont úgy ítélte, hogy a jelenlegi helyzet megnyugtató, nem kell változtatni. Nem mérték fel a bajokat. Az örömteli helyzetek pedig, a lassú kezdeményezések beérése. Ha türelemmel végezzük a munkánkat, beérnek előbb-utóbb a dolgok. Nem harcolni, várni, türelmesnek lenni. Persze azért tenni is kell a változásért, tevőlegesen. Én úgy tanultam, az Isten akkor segít meg, ha segítesz magadon. Csak úgy, imádkozni nem elég, az kevés! Én hívő ember vagyok, de ha valaki azt mondja, imádkozik, de nem tesz semmit, az csak felbosszant! És, ha teszünk is érte, akkor naná, hogy előbb-utóbb segít! A legnagyobb örömforrások pedig, amikor ez a munka beérik. Mindjárt itt van az Intézet. Úgy fogom átadni június 15-én, amikor lejár a megbízatásom, hogy megvannak a tanszékek, a tanszékvezetők. Virágzik a tanszék, és én ezt így fogom itt hagyni. Az elképzelések még mozgatnak, viszont az ember fárad, és ilyenkor hátra kell lépni. Oktatni természetesen még továbbra is fogok.
Mit tekint munkája legélvezetesebb részének? Mi a „kedvenc” szakmai tevékenysége?
Hihetetlenül szeretek oktatni. Nagyon. Látni, amikor a gondolatok megszületnek a hallgatóságban, hihetetlenül jó érzés. Nem tudtam viszont lemondani a gyógyításról sem, mert az is fontos örömforrás számomra. Nagyon sok örömöm van mindkettőből. Látni például, ahogyan a tanítványaim nyilatkoznak a televízióban, a rádióban. A szakértésben is örömömet lelem. Sok szörnyű dolog előkerül persze, de egyre inkább az a tapasztalatom, hogy a szakértő hangvétele befolyásolja a felek hozzáállását. Ha én úgy kérdezem ki őket, hogy az egyesség lebeg a levegőben, az alapvetően meghatározza az egészet. Nem ítélem el őket, senkit sem, hogy ezt vagy azt tették. Csak szeretném megérteni, hogy hogyan jutottak odáig, és ez az attitűd nagyon gyümölcsöző. Ahogy megfogalmazom a véleményemet, az nem ítélet. Csak mérlegre teszem az esélyeket. És éppen ezért való nekem ez a foglalkozás, mert én ilyen ember vagyok!
Milyen szakmai-tudományos tervei vannak az elkövetkezendő öt évre?
Amíg lehet, szeretnék oktatni és gyógyítani. Ahogy ismerem magam, nagy tudományos mű már nem fog megszületni. Kéne, de tudom, hogy ezt el fogom halogatni. De nem fognak bennmaradni a tanulmányok, mert a tanítványok megírják majd! Mert fontos, hogy megjelenjenek a tanulmányok, csak ne nekem kelljen megírni! Az aspiratúra alatt mással sem foglalkoztam, csak írással, mert akkor kiszakadtam mindenből. De többet ilyen nem lesz, márpedig én csak így tudok írni: nagyon rövid idő alatt, csak ezzel foglalkozva, de akkor viszont gyorsan megtermelem az anyagot. Ám ahogy mondtam már, mire leírom, már unom és már túlhaladott az egész. Hálás vagyok Nagy Zoltánnak, aki – nem azt mondom, hogy inspirált, inkább – kényszerített arra, hogy kimenjek, és megszületett néhány közleményem. Nem vagyok egy termékeny író; érdekes, az édesapám sem volt az. Annyira gazdag a pszichológia és sokrétű, hogy minden területtel lépést kéne tartanom, ha azt akarnám, hogy szakértő legyek. Mindent kéne tudni, és közben még írni is. Majd inkább a gyerekek! Az OTDK díjazottak, akik kiváló munkát végeznek a kollégáim témavezetésével. Ők a biztosíték rá, hogy meg lesznek azok írva.